kulcsár edina
A magyar−ukrán határon nem szűnik a menekültáradat, a háború borzalmaitól rettegve egyre többen indulnak el az ismeretlenbe. Leginkább lányok és asszonyok, mivel a hadköteles korú férfiakat nem engedik ki.
A menekültek fogadására átadott beregsurányi iskolában rögtön felfigyelünk egy nagyszakállú férfira, aki nemcsak azért tűnik ki a tömegből, mert a többiek szinte mind nők, hanem azért is, mert híradókon edzett nézőként biztosan azt mondanánk rá, hogy terrorista. Miután megszólítjuk, kiderül, hogy ezzel nem csak mi vagyunk így, hanem a hatóságok is. De az is, hogy valójában kenyérre lehetne kenni, annyira kedves és közlékeny.
Azerbajdzsánban születtem, a feleségem meg Üzbegisztánban, de ez a keveredés a Szovjetunióban természetes volt, senki nem kérdezte, honnan jössz. Mára viszont minden megváltozott. A Donyec-medencei Szlovjanszkban éltünk, ami hol ukrán, hol orosz kézre került, és mindenki azt firtatta, hogy mi melyik oldalon állunk. Ebből nagyon elegünk lett, és úgy döntöttünk, hogy eljövünk, még mielőtt valami bajunk lesz. Csak arra nem számítottunk, hogy út közben is lépten-nyomon megállítanak. Mindig azt gondolták, hogy csecsen vagyok, de hát nem szabad szakállat viselni? Nem elég, hogy lassan jöttek a vonatok és kivilágítatlanul, nehogy az orosz repülőknek könnyű célpontot jelentsenek, még állandóan le is szállítottak minket, és vallattak, hogy mit akarunk. Mit akarnánk? Túlélni
− mondja szinte egy szuszra Aszlán, aki a függetlenné vált Donyecki Népköztársaságból menekült Magyarországra feleségével és három gyermekével. Mondhatni, a gyerekek voltak az útlevele, mivel a legalább három gyermeket nevelő apákkal kivételt tesz az ukrán hadkötelezettségi törvény.
Nem ez lett volna az úti céljuk, hanem Lengyelország, de az ide-oda átszállások miatt végül Beregsurányban kötöttek ki. Most várják a továbbutazás lehetőségét, mivel a befogadóközpont csak átmeneti szállást tud nyújtani, az ott tartózkodóknak hamarosan át kell adniuk a helyüket az újonnan érkezőknek.