INSIDER
"Ez a legnehezebb: kevesebbre tartanak emberként" - Attila az orvosok miatt veszítette el a látását
Samu Attila életét egy pillanat alatt változtatta meg egy munkahelyi baleset 1986-ban. Egy targonca ráhajtott a lábára, és ezzel elindította évtizedeken át tartó küzdelmét a látásáért. Mutatjuk Samu Attila teljes történetét!
Attila borzasztó tragédiája 1986-ban kezdődött, mindössze 22 éves korában. Fiatal, tettre kész, élettel teli fiúként egy buszos cégnél dolgozott, amikor egy nap élete örökre megváltozott: egy targonca ráfékezett a lábára, szétroncsolva a bokáját, a lábfejét és a lábát. A baleset után a targonca legurult róla, de Samu Attila azonnal érezte, hogy nemcsak a teste, hanem a feje is megsérült. Nem hittek neki...
"Kinevették az utcán" - így tanult meg Samu Attila élni a látássérüléssel és a sztrókkal
Azonnal szólt az orvosoknak, de nem hittek neki. Azt mondták, csak beképzeli, nincs semmi baja a fejének. Évtizedek teltek el, mígnem később kiderült: a baleset következtében valójában sztrókot kapott – egy olyan állapotot, amelyre akkor semmiféle kezelést nem kapott. A következmények súlyosak voltak: Attila elveszítette látása jelentős részét, mára gyengénlátóvá vált, és vakvezető kutyára szorul. Az a nap, amikor a targonca rágurult a lábára, nemcsak a lábát törte össze, hanem az életét is teljesen átformálta.
Az eset után azonnal éreztem, hogy valami történt a fejemben, de az orvosok nem hittek nekem. Azt mondták, nincs semmi baj, csak beképzelem. Nem kaptam meg a megfelelő sztrókkezelést, ennek következtében pedig majdnem teljesen elveszítettem a látásomat
- meséli Attila a kezdetekről.
Attila nem volt részeg. Egyszerűen az agya egyik része nem működött rendesen. Évtizedekkel később derült ki: a baleset következtében sztrókot kapott, amit akkoriban senki sem diagnosztizált. A látása fokozatosan romlott, a bal oldala szinte teljesen eltűnt a látóteréből – az agya egyszerűen „kikapcsolta” azt, amit nem látott.
Arra tisztán emlékszem, hogy az utcán úgy közlekedtem, mint egy részeg kígyó: jobbra-balra billegtem, bizonytalan léptekkel haladtam előre. Az emberek kinevettek, beszóltak:
– „Mi van vele? Részeg, vagy mi?” Pedig nem ittam. Nekem akkor csak egyetlen dolog számított: hogy eljussak A-ból B-be. Hogy talpon maradjak. Hogy túléljem az élet apró, de brutálisan nehéz akadályait. Sajnálom, hogy ezt más emberek nem látták és sokszor cikiztek
- meséli Attila, aki akkoriban semmi segítséget nem kapott.
Sajnálatos módon nemcsak a teste, hanem az önbecsülése is sérült akkoriban.
Bocsánat, de engem leértékeltek. Ez volt a legnehezebb. Nem a fájdalom, nem a bizonytalan léptek, nem az, hogy a világ lassan eltűnt a szemem elől – hanem az, amikor emberként kezdtek kevesebbnek nézni. Amikor már nem azt látták bennem, aki voltam, hanem azt, amit elveszítettem. A munkámban háttérbe szorítottak, egyszerűbb feladatokat kaptam, mintha a betegségem az eszemet is elvette volna. Pedig én ugyanaz az ember maradtam. Ugyanaz a fiú, aki dolgozni akart, bizonyítani, élni. Csak éppen másképp, vagy kevésbé láttam. De hamar el kellett fogadnom a helyzetemet
- mondja Attila azokról az időkről.
Az évek alatt Attila számos munkát kipróbált: szállító volt, portás, kartondobozokat pakolt. Mindeközben a világ egyre kisebb lett körülötte. Orvosról orvosra járt, de sokáig senki sem tudta, mi okozza a tüneteit. Többször mondták neki, hogy pszichés problémája van, hogy csak beképzeli, amit lát. Csak 2013-ban, 48 éves korában mondták ki az igazságot: látássérülését egy régi sztrók okozta. Azóta vakvezető kutyával él, gyengénlátóként. A bal oldala továbbra is „láthatatlan”, de Attila megtanult élni vele.
Ez megtörtént. Visszafordítani nem tudom, de kihozom belőle a legtöbbet, amit csak lehet. Nem adom fel. Itt van velem Aysa, a vakvezető kutyusom, aki számomra olyan, mintha a gyermekem lenne. Ő a társam, a biztonságom, a családom. Nélküle ma már elképzelhetetlen az életem
- meséli Attila pozitívan és nagy lelkesedéssel.
A mai napig dolgozom, mindenesként, és büszke vagyok arra, hogy hasznos lehetek. Szeretem az életet – még így is, minden nehézségével együtt. Mert bár sok mindent elvett tőlem a sors, a hitet, a kitartást és az élni akarást nem tudta elvenni
- zárja gondolatait Samu Attila.
Ripost hírek
