Kozma Imre atya (1940-2024): Nem a halálé az utolsó szó, hanem a szereteté

Kozma Imre atyát, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökét, irgalmas rendi szerzetest október 17-én, csütörtök hajnalban Isten magához szólította. Valamennyien ismertük őt, hiszen élete, amelyet a szegények, a betegek, a rászorulók megsegítésének szentelt teljes egészében, nyitott könyv volt. Amikor Ferenc pápával először találkozott és a pápa a papokat és szerzeteseket arra kérte, induljanak el a peremen élők, az elesettek felé, ő azt válaszolta: „atyám, nekem már nem kell elindulnom, én ott vagyok, köztük élek évtizedek óta”. És ez így is volt. Miközben a Kádár-rendszer rendőrei rendszeresen kihallgatásra vitték, ő összegyűjtötte a rászorulókat a zuglói plébánián és fiatalok százai hallgatták a belvárosi templomban. Amikor pedig lehetőség nyílott rá, megalapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, ami Magyarország legnagyobb karitatív szervezetévé nőtte ki magát és egyaránt segít háborús menekülteknek, hajléktalanoknak, hátrányos helyzetű családoknak, elmaradott településeken élőknek és jobb életre vágyó gyerekeknek. De ez sem volt elég: látta, hogy a legkiszolgáltatottabbak mind közül a betegek, ezért 1997-ben felvételét kérte a Betegápoló Irgalmasrendbe és 57 évesen szerzetes lett. Célul tűzte ki a keresztény szemléletű orvoslás újraélesztését és nemcsak azon dolgozott, hogy megteremtse ennek a feltételeit, hanem személyesen látogatta a betegeket, vigaszt, lelki táplálékot is nyújtva. 

Kozma Imre atya több interjút adott nekünk

Kozma Imre atya többször is megosztotta gondolatait a Ripost olvasóival, utoljára június végén, amikor saját kezűleg festette a békásmegyeri, Zemplén Győző utcai Máltai Játszótér kerítését és adott át ajándékokat gyerekeknek. Ekkor az adományozásról beszélt: 

– mondta annak kapcsán, hogy mintegy hatezer hátrányos helyzetű gyermek kapott 30 millió forint értékű adományt egy cégtől. 

Éppen egy éve, halottak napja előtt készítettünk vele interjút, ekkor beszélt a halálról is. Ő maga nem félt tőle, mert úgy tartotta, hogy Jézus új értelmet adott a halálnak. Ezt mondta:

„Régen az emberek hittek, és az életet Isten ajándékának tekintették. Amikor a hit meggyengült, az ember elveszítette a kapaszkodót és azt kérdezi, amikor történik vele valami: hogyan eshetett ez meg velem, miért pont én? Igazságtalannak tartja, ami történik vele, mert nem ismeri fel benne az isteni gondviselést. 

Jézus nem törölte el a halált, de új tartalommal töltötte azt meg: saját halála révén belevitte a halálba a szeretetet. Értünk halt meg, szeretetből. Ezáltal a halál olyan valósággá vált, amelybe beköltözött a szeretet. Ezért a szereteté az utolsó szó.”

Markáns véleménye volt arról, merre tart Európa és állást foglalt a háború kérdésében is, több interjúnkban. A közéletre is keresztény szemmel, keresztény gondolkodással tekintett. Úgy vélte: Európa az istentagadás és vallástalanság csapdájában szenved:

„Ma Európában szervezetten folyik az ember bűntelenítése. A társadalmi etikett került az erkölcs helyébe, az élet abszolút joga lépett előtérbe minden normatív értékkel szemben. Európa ma a szabadság torzszülöttje, az istentagadás és vallástalanság csapdájában szenved. Jobban bízik a diplomáciában, mint a kegyelem erejében és szívesebben szövetkezik a hatalommal, mint hagyatkozik a Gondviselésre, s lesz kiszolgáltatottja a zsarnokságnak... Az a világ, amely tagadja a bűnt, ellensége a keresztnek is. 

Van valami igazság az egzisztencialisták szellemes mondásában: Szabadságra vagyunk ítélve. A teremtett szabadság gyökerében ugyanis ott lappang a bűn lehetősége.”

Az utolsó nagy interjúnk során, ez év júniusában arról kérdeztük, hogyan látja az ukrajnai háborút és a súlyos konfliktus lehetséges megoldását. A rá jellemző szenvedéllyel beszélt arról, milyen szenvedéseket okoz a háború és mennyire fájdalmas az az embertelenség, ami a nyomában jár. Felidézte egy személyes élményét is:

„Aznap, amikor kitört a háború, Németországból jöttem hazafelé és csak néztem, mennyi ukrán rendszámú autó tart az ellenkező irányba. Először azok jöttek el, akiknek volt pénzük, lehetőségük és akik felmérték a következményeket. A legelesettebbek, a legrászorulóbbak maradnak mindig utoljára. A legnagyobb karitatív megnyilatkozása Magyarországnak ez, amit tesz a menekültekért. Mi másképp vagyunk érintettek, mint például a franciák vagy németek, mert nekünk magyar testvéreink élnek Ukrajna területén és a sokkban lévő menekülőkkel itt találkozunk először. Soha nem felejtem el azt az édesanyát, aki a nyolcnapos gyermekét tartotta a karjában, másik kezével fogta a hároméves gyereke kezét. Előző nap halt meg a férje a háborúban. Micsoda szeretet kell ahhoz, hogy elhiggye, hogy van tovább, hogy van értelme élni!”

De nemcsak a menekülőket és az áldozatokat szánta, hanem azokat is, akik nem vetnek véget a szenvedésnek, pedig megtehetnék:

„A természet rendjében az erős mindig a gyengébb fölé kerül, de nekünk van szabad akaratunk, értelmünk és jó esetben van lelkiismeretünk. Következésképpen a megoldás mindig innen jön. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus a legkisebbeket bízta ránk, mert a legkisebbek a legkiszolgáltatottabbak.”

S hogy akkor hogyan lehetne megoldást találni a háború lezárására?

Mindig mindenről ez volt a véleménye: megértés, párbeszéd, jószándék, segíteni akarás, a szenvedés megállítása – csakis ez lehet az út egy jobb világ felé. Ő maga nagyon sokat dolgozott azért, hogy egy kicsit jobb hellyé tegye ezt a világot. Júniusban, 84 évesen is napi tizenkét órát dolgozott, akik mellette voltak, azok tudják a legjobban: fáradhatatlannak bizonyult, amikor valakinek szüksége volt rá, amikor valaki segítségért, támogatásért vagy csak egy jó szóért érkezett. 

– mondta. Soha nem tűnt el arcáról a mosoly, mindenkihez volt egy kedves szava – és kérlelhetetlen volt Isten dolgaiban. Nem elég, ha az emlékezetét megőrizzük: példáját követve válhatunk méltóvá hozzá és mindahhoz, amit képviselt.

Kozma Imre atya eltávozott, de a lelke Magyarországgal és a szegényekkel, a rászorulókkal, mindannyiunkkal itt marad.