tóth gabi
Személyes élményei is vannak Kozma Imre atyának a háborúról, hiszen gyermekként átélte a II. világháborút. Az irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke az ukrajnai háború kitörése óta gyakran találkozik a háború elől menekülőkkel. Őt kérdeztük, hogyan látja a háborút és a súlyos konfliktus lehetséges megoldását.
Ripost7: Milyen személyes emlékei vannak a II. világháborúról?
Kozma Imre atya: Másfél éves voltam, amikor Győrben egy fegyvereket szállító német katonai vonat, amit nem jelentettek be, elütötte az édesapámat. Édesanyám velem hazaköltözött a nagyszüleimhez Győrzámolyba. Anyám Győrben dolgozott, a feje fölül lebombázták az épületet, szerencsére a pince, ahová lehúzódtak, épen maradt. A mi falunk népe megvédte a cigány és zsidó családokat, nagyanyám volt az összes cigány gyerek keresztanyja. Nagyapám magával vitt a határba, láttam, amikor az orosz hadsereg jött a falunk felé a szántóföldeken át a hóban és két német katona beásta magát a temető mellé, annyi orosz katonát lelőttek, amennyit tudtak és az utolsó lőszerrel magukkal is végeztek. És azt is láttam, amikor a falun keresztül vitték a zsidó menetet a német katonák és a nagyanyám négy asszonyt kimentett a sorból. Bátor nagyszüleim voltak és istenhívők.
Ripost7: Most a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segít azokon, akik a háború borzalmai elől menekülnek. Melyik volt a legmegrázóbb élménye ezzel kapcsolatban?
K. I.: Aznap, amikor kitört a háború, Németországból jöttem hazafelé és csak néztem, mennyi ukrán rendszámú autó tart az ellenkező irányba. Először azok jöttek el, akiknek volt pénzük, lehetőségük és akik felmérték a következményeket. A legelesettebbek, a legrászorulóbbak maradnak mindig utoljára. A legnagyobb karitatív megnyilatkozása Magyarországnak ez, amit tesz a menekültekért. Mi másképp vagyunk érintettek, mint például a franciák vagy németek, mert nekünk magyar testvéreink élnek Ukrajna területén és a sokkban lévő menekülőkkel itt találkozunk először. Soha nem felejtem el azt az édesanyát, aki a nyolcnapos gyermekét tartotta a karjában, másik kezével fogta a hároméves gyereke kezét. Előző nap halt meg a férje a háborúban. Micsoda szeretet kell ahhoz, hogy elhiggye, hogy van tovább, hogy van értelme élni!
Ripost7: Két éve reménykedünk abban, hogy a háború a szomszédunkban végre véget ér, de a helyzet egyre rosszabb, egyre-másra jönnek a háború kiterjedésével fenyegető nyilatkozatok. Hogyan hat ez az emberekre?
K. I.: Idefelé jövet találkoztam egyik takarítónkkal – különben nagyra becsülöm őket, a pesti ferenceseknél én söpörtem az utcát hajnalban a templom körül -, megköszöntem a munkáját és megkérdeztem tőle, hogy van. Azt mondta: félek. Úgy félek a háborútól! Nagyon meglepett, hogy ez az ember, aki itt a legegyszerűbb munkát végzi, azt mondja, hogy fél. És azt kérdezte, én félek-e.
Ripost7: Mit válaszolt?
K. I.: Én nem félek. Én egészen másképp nézem ezt, keresztény oldalról, az istenhit oldaláról.
Az én életfilozófiám, hogy az ember tegye meg azt, amit meg tud tenni.
Sajnálom azokat, akik benne vannak. Még inkább azokat, akik ebben részt vesznek tevékenyen. Az áldozatokon az ember segít, Magyarország, amit tud, meg is tesz. Azokat is sajnálom, akik úgy gondolják, hogy háborúval megoldható a válság. A természet rendjében az erős mindig a gyengébb fölé kerül, de nekünk van szabad akaratunk, értelmünk és jó esetben van lelkiismeretünk. Következésképpen a megoldás mindig innen jön. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus a legkisebbeket bízta ránk, mert a legkisebbek a legkiszolgáltatottabbak.
Ripost7: Az európai vezetők éppen erre hivatkozva mondják azt, hogy Ukrajna mellé kell állni, mert Oroszország az agresszor.
K. I.: Nem vitás, az orosz a támadó fél, de miközben ezt nem helyeseljük, azt is meg kell nézni, mi váltotta ki ezt az agressziót. Ennek voltak előzményei, de a megoldáskeresésben erről már nincs szó. Abban a hazugságban élünk, hogy vagy legyőzik az oroszok az ukránokat, vagy fordítva.
Ripost7: Van harmadik lehetőség?
K. I.: Az evilági biztonság igézetében élünk és harcban kívánjuk megoldani a világ válságát. Hát ez az, ami nem az emberi világ, hanem ez a természet világa. Az emberi világban ez nem lehet megoldás. Bárki győz, a másik veszít és ez csak újabb válságokat generál.
Fegyverekkel, harccal nem lehet biztonságot teremteni. Csakis a tárgyalóasztalnál lehet eldönteni, hogy kinek milyen sérelme van és az hogyan orvosolható.
Annyi nemzetközi szervezet van, amely a béke fölött őrködik, segítsenek ebben, meghallgatva mindkét felet. Békét akkor lehet elérni, ha az ember tud veszíteni is. Úgy nem lehet kompromisszumot kötni, hogy csak az én szempontjaim érvényesüljenek.
Ripost7: Európa most nem efelé halad, mindenki az Ukrajnának nyújtandó segítségről, fegyverek, katonák küldéséről beszél.
K. I.: Az, hogy ma így keresik a megoldást, az istenhit tagadásából is származik. Európa kimondta: szekuláris világot épít, evilági világot, amelyben Istennek nincs helye. Isten a bajban lévő embert megmenti, kimenti a bajból, és mi a baj? Az Isten nélküli világ ezzel nem foglalkozik. A baj az, hogy magunknak élünk. Minden bajnak ez a gyökere és ez a forrása. Hogy nem egymásért, hanem önmagunkért élünk. Most Nyugaton azt hazudják, az orosz az agresszor, az ukránok ártatlanok, őket erőssé kell tenni, akkor majd győznek és minden megoldódik. Közben azt látjuk, hogy a harc, meg majd az újjáépítés is, valakiknek érdekük, ebből akarnak meggazdagodni.
Az, hogy hány százezer ember hal meg emiatt, az őket nem érdekli. Ez szörnyűséges, ez embertelen gondolkodás, embertelen világ.
Igazságot csak az tehet, akinek nincs önző érdeke. Aki nem azért akar igazságot, hogy neki legyen igaza. A Nyugat azzal akar igazságot tenni, hogy az ukránok mellé áll, és közben belepusztulunk. Amerika meg nevet, hiszen mindig Európát akarta legyőzni. Hát most Európa önmagát teszi tönkre, ha nem lesznek józanul gondolkodó vezetői.