„A bunkerig se tudnak elmenni, nemhogy ide utánunk jönnének” – egy menekült kislány fájdalmas vallomása

Lenyűgöző az összefogás Beregsurányban, ahová nap mint nap rengeteg menekült érkezik Ukrajnából. Rengeteg önkéntes van itt közelről és távolról, de a karitász és más segélyszervezetek is, köztük a máltaiak, a baptisták, az ökumenikusok, a katolikusok és a görögkatolikusok, hogy közösen segítsenek az érkezőkön, akiknek nemcsak ellátásra és fedélre van szükségük, de emberi szóra, törődésre és megnyugtatásra is, hogy ideát nincs mitől tartaniuk. És persze információra, hisz itt az idegenben fogalmuk sincs, mit merre találnak. 

A segítők nap mint nap olyan tragikus sorsokkal találkoznak, amiket maguk is megkönnyeznek. Ilyen például annak a kislánynak a története, aki rokonaival érkezett és már nem tud kapcsolatba lépni az édesanyjával és testvéreivel.

„Az anyukám, a nővérem és a kistestvérem kint ragadtak Kijevben” – mesélte a Ripost7-nek Milena. 

Ott már olyan harcok vannak, hogy a bunkerig se tudnak elmenni, nemhogy ide utánunk jönnének. El se tudom érni őket, mert ahol laknak, találat érte a transzformátort, ez a legutolsó információm róluk. Azóta nincs villany, nem tudják tölteni a telefont, így azt se tudom, élnek-e még egyáltalán... Én éppen vendégségben voltam a Lvivben élő rokonoknál, így úsztam meg. De ahelyett, hogy örülnék, hogy megmenekültem, egyfolytában csak rajtuk jár az eszem. Mi lesz velem itt nélkülük?

Beregsurány polgármestere, Herka István a háború kirobbanása óta azon dolgozik, hogy a falujába érkező menekülteknek mindenük meglegyen: étel-ital, ruha, takaró, fekhely. Az otthonukat azonban csak az tudná visszaadni, ha véget érne a háború. 

„Nekem öt gyermekem van, nem ilyen jövőt szánok nekik, ezért jöttünk el” – mondja Ibolya. Nagyberegből érkeztek.

Nekünk csak ukrán papírjaink vannak, most szeretnénk itt, Magyarországon letelepedési engedélyt kérni és itt munkát találni. De azért nagyon fájó odahagyni mindent, azt a kis házat, amit egész életünkben építgettünk-szépítgettünk, a kertet a sok zöldséggel és gyümölccsel, meg a jószágainkat. Magunkkal nem hozhattuk őket, de ki fog nekik enni adni, mi lesz így velük?

– kérdezi és már potyog a könnye.

A legtöbben, elsősorban nők és gyerekek, csapot-papot odahagyva, egyetlen kis batyuval vágtak neki az ismeretlennek, szó szerint a halál elől menekülve. A férfiak otthon maradtak, hogy őrizzék és védjék meg a házat – ha kell, fegyverrel. 

„Félünk, hogy ha mind eljönnénk, elfoglalnák a házainkat, és amikor visszamennénk, mert a legtöbben még ebben reménykedünk, már csak az üres falakat találnánk, kifosztanak, kisemmiznek bennünket” – teszi hozzá szomorúan Ibolya.

Ha kíváncsi vagy arra, mi történik a határon és kik azok, akik nálunk keresnek menedéket, megtudhatod a Ripost7 március 8-án, kedden megjelenő számából. Keresd az újságárusoknál!