tóth gabi
A sikeres üzletasszony édesanyja önkezűleg vetett véget az életének, Yvonne ezért tudatosan odafigyel arra, hogy egyensúlyban tartsa a testi, és a lelki egészségét is.
Yvonne Dederick 8 évvel ezelőtt elvesztette szeretett édesanyját, aki önszántából döntött úgy, hogy maga mögött hagyja ezt a világot. Egy ilyen családi tragédia beárnyékolja a hátramaradtak életét. A Ripost arról kérdezte a sikeres üzletasszonyt, feldolgozható-e egy ilyen trauma.
– Beleég az emberbe ennek a nyoma, sokat kell tenni azért, hogy ne maradjon meg olyan markánsan és élesen. Idővel az agy is igyekszik feldolgozni, visszatérő álmok formájában, de a mély traumák nagyon sok tudatos munkát igényelnek, hogy ne maradjanak káros hatások. Teljesen nyomtalanul sajnos nem tűnhet el – kezdte a Ripostnak Yvonne, s azzal folytatta, milyen módszereket választott annak érdekében, hogy tovább léphessen.
Elkezdett foglalkozni a mindfulness-szel, ami egy stresszoldó módszertan és szemlélet, légzésgyakorlatokat alkalmazva. Emellett volt terapeutánál, családállításon, kineziológusnál, végigjárta a segítő szakmák adta lehetőségeket.
– A könyvem, ami remélhetőleg április közepén megjelenik, részben arról szól, hogy milyen módszereket próbáltam ki. Ez a trauma nagyon ráülepedett a családomra is. Az elején nem vettem észre, hogy nem tudtam már úgy hozzáállni dolgokhoz, ahogy korábban. Nagyon oda kell figyelni a kezdeti tünetekre is, nálam ez például nagyban hozzájárult a házasságom megromlásához. Fontos elmenni egy terapeutához, olyan közösséghez tartozni, ahol megbeszélhetjük ezeket a dolgokat. Vannak, akik nem akarnak erről beszélni, mert szégyellik vagy túl fájdalmas, de szerintem egyszerűen muszáj – magyarázta.
A legtöbbször annak az embernek, aki ilyen módon vesztette el egy szerettét, óhatatlanul is ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy vajon örökölhette a depresszióra és öngyilkosságra való hajlamot?
– Próbáltam elképzelni és megérteni, hogy mi vezethetett idáig és mégis hogyan képes ezt valaki megtenni magával, de egyszerűen nem ment. Megijesztett a gondolat, hogy talán örököltem a hajlamot, ezért nagyon figyelem magamon és a gyerekeimen is a jeleket. Hál’Istennek úgy tűnik, hogy optimista emberek, és én is az vagyok, de oda kell figyelni a depresszió tünetére, mert mint a rák, úgy terjed. Először csak a kedvetlenség jön, aztán azt érzem, hogy kicsit másképp látom a dolgokat. Ilyenkor az kell, hogy s*ggberúgjam magam. Szeretek sportolni, nekem ez nagyon sokat segít. Láttam, ahogy az anyám megváltozott az évek során, de akkor még nem voltam tudatában ennek, csak utólag döbbentem rá. Ezért figyelek oda annyira, hogy az első intő jel láttán azonnal átlendítsem magam – magyarázta Yvonne, aki mindenkit arra biztat, ha hasonló előjeleket tapasztal magán, ne hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta ez az érzés.
Az itt maradt családtagok sokszor önmagukat okolják. Gyakran felteszik a kérdést, miért nem vették észre, hogy mire készül a szerettük és mit tehettek volna annak érdekében, hogy megelőzzék a tragédiát? Yvonne-nak feltettük a kérdést: Képes volt feloldozni magát a bűntudat alól? A válaszában elmondta, ő sem mentesült az önmarcangoló gondolatoktól, még annak ellenére sem, hogy próbált segíteni az édesanyjának.
– Nagyon nehéz volt. Most kezdtem eljutni erre a pontra, hullámokban jött. Először harag volt bennem, aztán kialakult egy bűntudat, majd irtóztam ettől a jelenségtől. Jött a megbocsájtás és utána tudtam empátiával viszonyulni ehhez az egészhez, ami pedig magával hozta a bűntudatot. Én elküldtem őt orvoshoz, pszichológushoz és ideggyógyászhoz is kértem neki időpontot, mert elkezdett másképp viselkedni. Volt, hogy elesett és azt hittem, ezek a korai demencia tünetei, ami megváltoztatja a személyiséget is. Pont aznap, amikor időpontja volt a neurológushoz, akkor lett öngyilkos – idézte fel Yvonne a fájdalmas napot, aki azért beszél minderről, mert abban bízik, hogy a történetével felhívhatja az emberek figyelmét arra, mennyire fontos időben észrevenni a depresszió jeleit és tenni a kialakulása ellen.
Yvonne édesanyja sikeres táncművész volt, aki egész életében elismerésnek és nagy szeretetnek örvendett, ám vélhetően főként a II. világháborúban látott borzalmak miatt, mindig is vágyta a halált.
“Édesanyám egész életében hajlamos volt a depresszióra, már kislány koromban is többször beszélt nekem arról, milyen jó lenne meghalni. Művészlélek volt, táncművészként dolgozott. Ahogy idősödött, egyre zárkózottabb lett, rosszabbodott az állapota.”
Van segítség! Ha támogatásra van szüksége, vagy egy ismerőse szorul segítségre, hívja a segélyvonalat: 116-123. Éjjel-nappal, mobilról vagy vezetékes vonalról is hívható, mindegyikről ingyenes.