Megható interjú: Éjszakánként erre gondol Somló Tamás özvegye

Lily heteken belül nagykorú lesz, nagy szüksége lenne az édesapjára, aki két éve már, hogy örökre elment. Somló Tamás özvegye azóta is sok időt tölt Tamásnál a temetőben.

%RIPOST%: Két éve, hogy Somló Tamás itt hagyott bennünket. Azt mondják, az idő múlásával minden könnyebb lesz. Igaz ez? Sikerült azóta feldolgozni a fájó veszteséget?

Keszthelyi Gyöngyvér: "Már csak a szép dolgokra akarunk emlékezni Tomival kapcsolatban, nem csak sírunk, nevetünk is, amikor róla beszélünk. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy a gyász örökre megmarad, de az élet körülfonja, mert muszáj élnünk, nem lehet belesüppedni a fájdalomba. Nekem itt van Lily is, miatta is erősnek kell lennem. A lányom az édesapját veszítette el, és innentől kezdve örökre megváltozott az élete, és ezáltal félig felnőtté vált".

%RIPOST%: Lily hamarosan nagykorú lesz, talán ebben az életszakaszban még nagyobb szüksége lenne az édesapjára. Hogy képesek kezelni ezt a helyzetet?

K. Gy.: "Lily augusztus 8-án lesz tizennyolc éves, és valóban nagy szüksége lenne az apukájára, de a hiányából adódó űr mindig megmarad. Annak viszont nagyon örülök, hogy Tominak még életében sikerült átadnia azokat az értékeket, amiket fontosnak tartott, tartottunk, ezáltal Lilynek volt és van apaképe. A lányunk egyébként is más, mint a többi tini, egy kis bölcsész. Egymás között mindig úgy hívtuk Tomival, hogy „kultúrgyerek”, minden érdekli, a zene, a politika, a művészet.... Azóta, hogy Tomi elment, Lilyvel egymást támogatjuk, mert nélküle minden nehezebb. Ez nem egy szakítás, amin túl lehet lépni. A belső iránytűnket veszítettük el!

%RIPOST%: Egy apa-lánya kapcsolat mindig különleges, de Ön a társát veszítette el. Hogy képes a hiányérzetén enyhíteni? Mit adott önnek Tamás?

K. Gy.: "Tomi mindig mellettem állt, meghallgatott, örült az örömömnek és mindenben a társam volt. Sajnos korán elvesztettem az édesanyámat, de hiába fájt, nem törtem össze, mert Tomi nem engedte, mindenen átsegített. Nagyon hiányzik… Sokáig azzal hitegettem magam, hogy csak elutazott, és nemsokára hazajön, de amikor megláttam a ruháit, a tárgyakat, amik rá emlékeztettek, rájöttem, hogy ez csak egy illúzió. Nem csaphattam be magam tovább... Nagyon hiányzik, a családnak és a barátainak is. Õ egy gyöngyszem volt ebben a világban".

%RIPOST%: Vannak, akik nem járnak ki a temetőbe, viszont mindennap beszélnek elhunyt szerettükhöz, otthon emlékeznek meg róla, így érzik a közelségét a mindennapokban. Ön melyik utat választotta? Ha visszatekint a közös múltjukra, csinálna valamit másként?

K. Gy.: "Sokat járok ki Tomihoz a temetőbe. Megnyugtat az a béke és nyugalom, ami ott van. Ha este tízkor érzem úgy, hogy mennem kell, mert valamit meg kell osztanom vele, szívem szerint a temető kerítését is képes lennék átmászni, hiszen az életem nagyobb részét vele töltöttem, többet voltam vele, mint nélküle. Huszonnégy évig éltünk együtt, mellette váltam nővé, én ápoltam és én kísértem el az utolsó útjára is. Sokan nem értették, hogy az utolsó időkben miért hoztam haza a kórházból, pedig számomra ez volt a legkevesebb, amit érte tehettem, és semmit sem csinálnék ma sem másként. Szörnyű látni, amikor a szeretted a kezedben sorvad el, és te nem tudod megállítani ezt a folyamatot, de megkönnyebbülést hoz a tudat, hogy mindent megtettél érte, és nem volt egyedül az utolsó pillanatban sem".