LELKIZŐ

Galambos Lajos soha nem bocsátja meg magának, hogy nem volt az édesapja mellett

Galambos Lajos máig úgy érzi, tehetett volna valamit, ha időben értesül arról, hogy édesapja agyvérzést kapott.
  • Szerző: Buster

Joshi Bharat előtt a legzárkózottabb lélek is megnyílik és hangosan kimondja azt, amit korábban talán önmagának sem mert bevallani. Néhány napja Galambos Lajos ült az indiai származású sorselemzővel szemben a Life TV Ébredj velünk! című műsorának utolsó félórájában és őszintén beszélt élete legnagyobb és máig feldolgozatlan traumájáról, édesapja elvesztéséről. A trombitaművész nem tudott elbúcsúzni a férfitól, aki agyvérzést kapott, és erre utolsó leheletéig emlékezteti a tenyerén viselt műtéti heg.

EZEKET OLVASTAD MÁR?

Galambos Lajos máig nincs túl a traumán (Fotó: Ripost / Máté Krisztián)

Galambos Lajosnak fogalma sem volt arról, mi történt...

„Van egy jel a tenyeremen, egy műtéti heg, ami arra emlékeztet engem, hogy nem voltam ott édesapám mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam róla, hogy mi történt” – kezdte a -nak a beszélgetés után a Life TV stúdiójában, ahol alig pár perccel korábban minden stábtagnak könny szökött a szemébe, amikor a zenész az édesapjához fűződő kapcsolatáról mesélt. Lajcsi a -nak elárulta, hogy a lelke mélyén ma is úgy érzi, hogy tehetett volna valamit azután, hogy édesapja agyvérzést kapott.

„Talán másképp alakultak volna a dolgok...”

„1998-ban karácsony előtt meg kellett műteni a tenyeremet. A sportkórházban úgy vigyáztak rám, mint a hímes tojásra, és még a telefonomat is kikapcsoltam, nehogy valaki megneszelje, hol vagyok. Nem beszéltem senkivel napokon át, így az anyukámmal sem, vagyis nem értesültem arról, hogy édesapám agyvérzést kapott. Ami a nagyobb baj, hogy későn vették észre. Amikor kiderült, az öcsém és anyukánk is mindent megtettek, de már nem volt visszaút apu számára. Máig arra gondolok, hogy ha akkor nem műttetem meg magam és mellettük lehetek, talán másképpen alakulnak a dolgok, és nem veszítjük el őt...” – nézett maga elé szomorúan a trombitaművész, akit csupán az vigasztal, hogy élete utolsó heteiben teljesítette édesapja legnagyobb álmát azzal, hogy megajándékozta őt egy lány unokával.

Lajcsit a sebhelye örökké emlékezteti fogja a tragédiára (Fotó: Ripost / Máté Krisztián)

„A halálra nem lehet felkészülni...”

„Arra sem volt lehetőségem, hogy elbúcsúzzunk, és ez a gondolat az egész további életemet beárnyékolja. Akkor láttam őt utoljára beszámítható állapotban, amikor a kislányomnak megfogta a kezét. Csak az nyújt némi vigaszt, hogy úgy ment el, hogy teljesült egy hatalmas kívánsága, vagyis, hogy szülessen egy lányunokája. Bogi december hatodikán született és mikor elhoztuk őt a kórházból, az első utam édesapámhoz vezetett, akivel madarat lehetett volna fogatni. Ezután nem sokkal mentem be én a kórházba a műtétre, apu pedig karácsony előtt kapott agyvérzést, én pedig már nem értem oda úgy, hogy beszélhessek vele… A halálra nem lehet felkészülni, ahogy arra sem, hogy a sors akár el is veheti tőlünk az utolsó perceket” – fogalmazott Galambos Lajos, akit jól láthatóan felzaklattak a feltörő emlékek.

Galambos Lajos a könnyeivel küszködött a stúdióban (Fotó: Ripost / Máté Krisztián)

Két barátjának is csak a túlvilágon róhatja le „adósságát”

Galambos Lajos fájdalmas leckéken keresztül tanulta meg, hogy nem szabad a barátoknak tett ígéretek beváltását halogatni. Ha eszébe jut Gesztesi Károly és Balázs Fecó, óhatatlanul is felsejlik előtte a nekik tett utolsó és be nem tartott ígérete. „Gesztesi Károlytól sem tudtam elköszönni. Annak örülnék a legjobban, ha most bejönne ezen az ajtón és röhögve közölné: Ezt beszívtad, haver! Akkor ugyanis leróhatnám neki a tartozásomat. A halála előtti karácsony táján beszéltem vele utoljára, amikor is, ha viccesen is, de felrótta nekem, hogy milyen régen beszéltünk már egy közös örömzenélésről. Akkor megígértem, hogy valamikor az év elején összehozzuk, de erre már nem volt lehetőségünk. Éppen így jöttem eggyel Balázs Fecónak is. Ahányszor csak összefutottunk, mindig elmondta, hogy tartozom neki egy közös muzsikálással, és én mindig csak annyit mondtam, hogy majd legközelebb. Az ő haláluk tanította meg nekem, hogy az a szó, hogy legközelebb, egyszerűen nem létezik. Csak a most van, csak ez a pillanat…” – mondta lapunknak Lajcsi.

Ezek is érdekelhetnek
És ezeket olvastad már?