MEDICINA
Sokan akkor is megköszönnek valamit, amikor a helyzetből adódóan erre egyébként semmi szükség nem lenne. Vajon mi vezérli őket ebben a viselkedésben? Szakértőnk segített megtalálni a választ a kérdésre.
Köszönetet mondani alapvető udvariassági szokás, ám állandó alkalmazása, főleg az olyan szituációkban, ahol nem feltétlenül indokolt, sok mindent elárulhat az illető érzelmi és szociális működéséről. A háttérben több dolog is meghúzódhat a belső bizonytalanságtól a megfelelésen át a szeretetteljes és empatikus megnyilvánulásig széles a skála.
Mások felé irányultság
Sokan félnek attól, ha nem fejezik ki eléggé a hálájukat mások felé, elutasítják őket. Ezért is érezhetik úgy, hogy folyamatosan el kell nyerniük a külvilág elismerését, például azzal, hogy mindig mindent megköszönnek.
– Ez a magatartás jól leírható a „people-pleaser” jelenséggel, ami egyfajta kényszeres megfelelni vágyást jelent, és a lényege, hogy az illető mások igényeit helyezi előtérbe a sajátjai helyett. Ebből kifolyólag nem igazán mond nemet, szinte mindenre meg lehet kérni, meggyőzhető, készséges, bárkinek gondolkodás nélkül segít méghozzá azért, hogy elfogadják, kedveljék, végső soron szeressék – magyarázza Sarkadi Bálint, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Ezeket az embereket a behódolás, önfeláldozás és elismeréshajszolás vezérli, a nagylelkű fellépés a pozitív visszajelzésekért való harcról szól, ami valamilyen módon egy alárendelődő megküzdési mód formájában történik. Elképzelhető, hogy egykor ez egy funkcionális megküzdés volt, viszont az érintett még a jelenben is ezzel próbál operálni. Lehet szélsőséges módja, amikor manipulatívan történik, és van enyhe szintje is, amikor csak bizonyos esetekben jön elő énazonos viselkedés formájában – árulja el a szakértő, aki azt is hozzáteszi, fontos tudni, hogy mindezt tudattalanul csinálja az egyén, gyakran a családjából hozott minták, működésmódok nyomán, vagy éppen azért, mert ez fakad a neveltetéséből.
Válasz a nehézségekre
Az állandó köszönetmondás kényszere eredhet önbizalomhiányból is, amikor csökkent önértékeléssel küzd valaki, leértékeli magát, netán úgy gondolja, kudarcot fog vallani. Ez mind befolyásolhatja a viselkedést, amit a környezet is megerősíthet.
Egy másik aspektus a beilleszkedés vágya. Új közösségbe kerülve eleinte jobban odafigyelünk a saját viselkedésünkre, előzékenyebbek vagyunk, eltúlozzuk a pozitív megnyilvánulásokat, hogy mihamarabb beilleszkedjünk, el- és befogadjanak bennünket. Ez egy természetes reakció, ami idővel normalizálódik.
A túlzások feloldása
A gyakori köszönetmondás társadalmi szinten is pozitív attitűd egy olyan világban, ahol sűrűn találjuk magunkat szembe domináns, túl határozott hozzáállással. Nem csoda, hogy extrán szeretett dologgá válhat ez a figyelmesség, még ha a mértéke túlzó is. Ennek ellenére, ha észrevesszük valakin a környezetünkben, hogy folyton és oda nem illő helyzetekben is köszönetet mond, érdemes ezt jelezni felé méghozzá asszertív módon.
– Előfordulhat, hogy egy munkahelyi közegben zavaróvá válik a túlzott előzékenység, ilyenkor akár azt is megoszthatjuk, hogy ez rossz érzéseket kelt bennünk. Arról is el lehet beszélgetni, hogy vajon mi állhat a háttérben, miért érzi fontosnak a másik – legyen szó munkatársról, barátról vagy családtagról –, hogy mindig mindent megköszönjön? Ilyen módon egy nagyon jó diskurzus indulhat el, aminek hatására változás következhet be. Ha viszont az illető nem szeretne erről beszélgetni, sem változtatni a magatartásán, azt mindenekelőtt el kell fogadni és tiszteletben tartani – javasolja a szakpszichológus. Kevésbé könnyű az út, ha magunkról van szó, többnyire mások visszajelzései és önismereti munka kell ahhoz, hogy rálássunk a viselkedésünkre. Ha ez megtörtént, segíthet a tudatosítás, illetve ha dolgozunk a saját önértékelésünkön, és szabályozzuk a reakcióinkat, például néha csak egy mosollyal jelezzük, ha hálásak vagyunk valamiért.
– Ha folyton mindent megköszönünk másoknak, akár még idegeneknek is, érdemes először feltenni azt a kérdést – akár egy konkrét szituáció kapcsán –, hogy miért teszünk ezt, és mi történne, ha nem tennénk? Lesz következménye annak, ha egy adott dolgot nem köszönünk meg? Ha ezeket tisztáztuk magunkban, gyakorolhatunk is: például kitolhatjuk a köszönetmondás időablakát, azaz minél tovább húzhatjuk a gesztust, hagyhatjuk, hogy kicsit kellemetlenül érezzük magunkat, akár frusztrálódjunk. Közben figyeljük meg az érzéseinket, gondolatainkat, és próbáljuk megfogalmazni, miért okoz bennünk mindez zaklatottságot? Ezzel a módszerrel egy idő után el lehet jutni arra a pontra, hogy többnyire a megfelelő módon köszönjük meg a dolgokat – foglalja össze a szakember.
Nem mindig szükséges
Sok helyzet van az életünkben és a mindennapjainkban, amikor nemcsak illik, de kell is köszönetet mondani. Ugyanígy viszont vannak olyan pillanatok, amikor erre semmi szükség, sőt, lehet, hogy még szokatlanul is veszi ki magát. Ilyen lehet, ha kritikát fogalmaznak meg felénk, ha egy kellemetlen feladatra kérnek meg minket, ha kéretlen tanácsot kapunk, vagy ha valami miatt felzaklatott lelkiállapotban vagyunk, és ekkor érkezik támogatás másoktól. Ilyenkor legyünk bátran magunkkal elfoglalva, elégséges, ha később mondunk köszönetet azért, hogy mellettünk álltak.
Probléma is állhat a háttérben
Rengeteg embernek problémás a köszönetmondáshoz való viszonya, vannak olyanok, akik tényleg képtelenek kimondani azt, hogy „köszönöm”, vagy csak elsuttogni, hogy „köszi”. A pszichológus szerint bár az ilyen személyeket a külvilág többnyire a modortalan jelzővel illeti, valójában sokszor egyéni vagy szociális szorongás áll a háttérben, aminek hatására az egyén nehezen kommunikál más emberekkel, nem tudja verbálisan kifejezni magát, aggodalom fogja el közösségben.
Szöveg: Légrádi Júlia - Fanny magazin
Ripost hírek
