LELKIZŐ
Nyakig járunk az ünnepi időszakban, vagyis minden és mindenki a karácsony és a szilveszter bűvkörében leledzik. Ha mostanra inkább olvasnál egy könnyedebb, az ünnepeket nem fókuszba helyező beszélgetést, akkor jó helyen jársz. Íme, az év egyik utolsó nagy interjúja, melyben Varnus Xaver mesél a világ másik feléről, vagyis a kanadai télről.
A világhírű orgonavirtuóz komoly feltűnést keltett, amikor a koronavírus-járvány kellős közepén megjelent az új-skóciai partvidéken fekvő békés, csendes és nem utolsó sorban teljesen fertőzésmentes településen, ahol nem sokkal az érkezése előtt megvásárolt egy óceánparti, közel két évszázados alapokkal bíró fatemplomot. Varnus Xaver akkor menekült a bizonytalan rabság elől, ma pedig már a harmadik, zord telével birkózik Kanada távoli csücskében. Azért csak a harmadikkal, mert két olyan tél is akadt a birtokbavétel óta, amikor az orgonaművész inkább a barátságosabb, európai időjárási viszonyokat választotta a zord és kiszámíthatatlan kanadai helyett. De milyenek azok a híresen kemény telek ott, a világtól távol, a Titanic áldozatainak végső nyughelyéül szolgáló városkában? Erről Varnus Xaver mesélt lapunknak, nem sokkal a napi orgonajátéka után, amit ma már a „paplak” konyhájában, a kellemes melegben is megoldhat. De erről egy kicsit később…
Varnus Xaver: „Nem nagyon volt tekinthető másnak, mint isteni közbeavatkozásnak”
Kezdjük inkább az elején, vagyis ott, hogy Varnus Xaver szemet vetett arra bizonyos, évek óta üresen álló templomra.
Varnus Xaver: A pandémia kitörésekor Torontóban éltem, hiszen tizenöt éves korom óta vagyok a város lakója időről időre. Ontario tartományban nagyon szigorú intézkedéseket hoztak. Gyakorlatilag a lakást sem lehetett elhagyni, csak nagyon szigorú és ellenőrzött feltételek mellett és azt is csak ritkán.
Ripost: Mekkora lakásban éltél ekkor?
V.X.: Egy viszonylag nagy, úgy száz négyzetméteres lakásom volt, de a legszebb lakás is pillanatok alatt börtönné válik, ha nem hagyhatod el. Naponta kimentem az erkélyre és ott járkáltam fel és alá. Egyik nap éppen egy korábban börtönparancsnokként dolgozó barátommal beszéltem telefonon és megkérdeztem, hogy mekkora sétaterület jár egy szigorúan őrzött rabnak.
A válasz hallatán, tettvágyig érett bennem a gondolat, hogy költöznöm kell.
Ripost: Miért éppen Új-Skócia?
V.X.: Sokat lehetett hallani akkoriban, hogy Kanada három, legkeletibb tartományában nagyon kevés koronavírus-fertőzöttet regisztráltak. Ezek az úgynevezett Atlanti-óceáni tartományok létrehoztak egy „buborékot” és a határaikon belül gyakorlatilag nem voltak korlátozások. A törvény pedig nyitva hagyott számomra egy kiskaput. Lehetőséget adott arra, hogy ingatlanvásárlás esetén, igazoltan egészségesen beléphetek a védett területre. Az, hogy találtam itt egy évek óta üresen álló templomot, nem nagyon volt tekinthető másnak, mint isteni közbeavatkozásnak, de minimum erős üzenetnek. Lévén, mint élettér erősen összeegyeztethető azzal, hogy jól boldogulok az orgonával.
„Kicsit olyan voltam, mint Robinson Crusoe, aki épp berendezkedik a szigetre”
Ripost: Ha jól súg az AI, akkor ez a kis költözés úgy ezernyolcszáz kilométert jelent, vagyis tizenhat, tizenhét óra vezetést...
V.X.: Nem egyszerre, de egyedül, egy meglehetősen méretes teherautóval. Az út nem volt sem nehéz, sem könnyű. Nagyjából eseménytelenül telt. Amikor viszont elértem a biztonsági zóna határát, olyasmit tapasztaltam, amit előtte csak egyszer, a hetvenes években, amikor a családommal átmentünk Kelet-Berlinből a nyugati oldalra.
A Checkpoint Charlie ellenorzóponton álltak úgy a gépfegyveres katonák, mint tartomány határon.
Mindenesetre, ha nincs a koronavírus-járvány, soha eszembe sem jutott volna az Atlanti-óceán partjára költözni. Most pedig itt tombol ez a nagy víz, húsz méterre az otthonomtól.
Ripost: Az első év nem lehetett könnyű…
V.X.: Éppen az első év volt a legkönnyebb. A költözéssel megjött egyfajta mentális felengedés. Elvégre szabadon jöhettem-mehettem a városkában és volt egy templomom, amivel akadt dolog bőven. Vitte az időt a berendezkedés, majd vettem egy háromezer sípból álló koncertorgonát, amit át kellett szállíttatni ide. Kicsit olyan voltam, mint Robinson Crusoe, aki épp berendezkedik a szigetre.
Ripost: A helyiek hogyan fogadták az ódon templomba beköltöző furcsa idegent?
V.X.: Amikor megvettem a templomot, nem volt különösebb riadalom. A környékbeliek gyorsan tudomásul vették, hogy valami híresebb muzsikus jött ide. Igazán akkor váltam érdekessé, amikor megérkezett a már említett nagy orgona, amit három hónappal az érkezésem után szállítottak a templomhoz, két hatalmas kamionnal. A tízezernyi alkatrész és nyolcméteres sípok már komoly látványosságnak számítottak. Lett is tömeg hamar a templom körül. Az érdeklődők szurkoltak, amikor a szállítók legyűrtek egy-egy komolyabb példányt.
Varnus Xaver: „Szó szerint kitelepült hozzám a vándorcirkusz”
Ripost: Híre ment végül az érkezésednek...
V.X.: Úgy is mondhatjuk… Épphogy befejeződtek a beszerelési munkálatok, megkeresett a helyi lap főszerkesztője, hogy szeretne egy interjút készíteni velem. Ez egy nagyon pici, talán hét-nyolcszáz példányban megjelenő újság volt, én pedig örömmel vettem, hogy így mutatkozhatok be a helyieknek. Akár ennyiben is maradhatott volna az érkezésem históriája, de a cikk megjelenése utáni hétvégén felhívott ez az úriember és megköszönte, hogy kerestem neki egy közepesen nagy összeget, mert Kanada legnagyobb napilapja, a Toronto Star egy az egyben leközölte a velem készített interjúját. Ezután egy picit elszabadultak a dolgok. Bejelentkezett a CBC, vagyis az állami tévé és rádiótársaság. Szó szerint kitelepült hozzám a vándorcirkusz. Leforgott egy nagy riport, majd egy rádióinterjú következett egy műsorban, amit Kanadában tényleg nagyon sokan hallgatnak.
Ez a rövid, de intenzív jelenlét arrafelé elég ahhoz, hogy hosszú időre megjegyezzenek maguknak az emberek.
Míg Európában egy hírnek nagyon rövid a kollektív emlékezete, addig itt hosszabb árnyékot vet egy komolyabb és hosszabb interjú. Még ma is megesik, hogy felismernek az akkor készült beszélgetések alapján. Ez egy különös, de kedves különbség a két kontinens között.
Ripost: Az első tél tehát kellemesen telt. Majd jött azért a feketeleves?
V.X.: Ha arra gondolsz, hogy kaptam-e az igazi, kemény új- skóciai télből, akkor a válaszom, igen. A következő évben cudar telem volt. Elképesztően hideg volt és iszonyatos mennyiségű hó esett. Az volt a benyomásom, hogy a Föld, éves hóhozama mind itt esett le, ráadásul egyszerre. Ennek az érzetnek az volt az oka, hogy a hókotró vezetője, körbebástyázta a templomot, mivel ahhoz volt szokva, hogy senki sem lakja. Előző évben nem volt dolga felénk, így amikor leesett a hó, azt hozzám, körém kotorta. Hogy stílszerű legyek, a Titanic végzetét okozó jéghegy nem volt akkora, mint amin nekem át kellett verekednem magam, miután felébredtem a havazás utáni reggelen.
Ripost: Ilyen váratlanul csap le a tél arrafelé?
V.X.: Szó szerint, igen! Egy biztos, a tavasz errefelé nem létezik. Egyik nap még megy a légkondi, másnap este már fűteni kell. De a tavasz is éppen így hiánycikk minálunk. A két évszak között pedig eltelik hét, de inkább nyolc hónap.
Itt elég hosszú a fűtésszezon és ez, az első télen okozott is némi meglepetést.
Amikor a templomot építették, bizonyosan a kor legmodernebb fűtésrendszerének számított a pincében felállított, hatalmas olajkazán, ami egy hőlégbefúvásos rendszerhez csatlakozva tudott és tud még ma is viselhető hőmérsékletet előidézni a legzordabb télen is. Csakhogy, ez a kazán egy olyan történelmi korban épült, amikor kis túlzással az ivóvíz csak egy kicsivel volt drágább, mint az olaj. Ma pedig, hacsak nem házasodom be egy szaúdi családba, finoman szólva is gazdaságtalan lenne fűteni vele. Természetesen kipróbáltam. Egy hónap alatt kétezer kanadai dollárt égettem el, vagyis majd fél millió forint vált füstté és némi plusz fokká.
Ripost: Akadt pénztárcabarát megoldás?
V.X.: Vásároltam az Amazonról egy százdolláros, akkumulátoros, fűtőszálas mellényt. Ez gyakorlatilag szaharaivá tudja változtatni a hőérzetemet. Télen ebben szoktam átmenni a templomba és orgonálni, csak úgy a magam szórakoztatására. Idén viszont eszközöltem egy kis változtatást. Gondolkodtam, hogy melyik az a helyiség, amelyben a legtöbb időt töltöm, ha ébren és itthon vagyok. A konyha lett a befutó, hiszen szeretek főzni, és sütni is. Ezért ide tettem be egy orgonát. Most ébredés után, kávézgatás közben eljátszhatok egy fél Mozart szimfóniát, majd a croissant után befejezhetem úgy, hogy közben a kellemesen meleg burkomban maradhatok. Ehhez egy kínai, csodafűtőrendszert használok, aminek a működési elvével most senkit sem untatnék, de egészen újszerű és hatásos.
„Nagy vállalás, de izgalmas feladat is”
Ripost: Mi a legrosszabb egy kanadai, fagyos télben?
V.X.: Semmi olyasmi, amire első nekifutásra bárki gondolna. Hiszen a hidegre, a jeges, óceáni viharokra és a temérdek hóra fel lehet készülni. Van internet. Többnyire… Van hetekre elég élelem és víz a kamrában és itt van az orgonám is. Viszont, amim nincs, az az ide született emberekben szüntelenül ragyogó belső Nap.
Bennük valahogy genetikailag, vagy szokásjog alapon kialakult valamiféle értelmezhetetlen örök derű, ami sosem hagyja el őket.
Akkor sem, amikor hét hónapig minden fehér, szürke, vizes, hideg és sötét. Bennük ilyenkor is süt a belső Napjuk. A barátaim úgy röhögik át ezt az időszakot mintha… Nem is tudok most erre jó jelzőt találni. Aki nem elég edzett, annak olyan itt élni télen, mint egy hajótöröttnek, aki egyedüli túlélőként rekedt a jég fogságában. Nem túl jó állapot...
Ripost: Végül mi az, ami segít, hogy ne bolondulj meg és miért döntöttél úgy, hogy idén harmadszor is nekivágtál az új-skóciai télnek?
V.X.: A második telem végén ébredtem rá, hogy ha már nem sikerült kifejlesztenem magamban a téli álmot alvás képességét, akkor ki kell tűznöm magam elé egy olyan célt, amit csak hosszas, kemény és kitartó munkával lehet elérni. Mivel a konkrét ötlet is kipattant a fejemből, úgy döntöttem, hogy idén belevágok. Húsz évvel ezelőtt készítettem a Magyar Televíziónak egy nyolcrészes sorozatot Bach életéről. Ez akkoriban valóban nagy sikert aratott. Mivel az egyes epizódokat este fél tizenkettőkor tűzték a képernyőre, viszonylag sok taxis, mentős és éjszakai műszakban dolgozó gyári, vagy egyéb munkás kedvelte meg akkoriban a barokk kor, de talán minden idők legnagyobb zeneszerzőjének muzsikáját. Azóta persze felkerültek az epizódok a YouTube-ra, ahol azóta valóban rengetegen látták a részeket. Időközben pedig azt vettem észre, hogy a sorozatra mutatkozna igény angol nyelven is.
Ripost: Ez azért elég nagy falatnak tűnik így első hallásra.
V.X.: Mert az is! Nagy vállalás, de izgalmas feladat is. Húsz éve azért tudtam megcsinálni, mert megtanultam tökéletesen olvasni súgógépről. Johann Sebastian Bach életének ezernyi részletét, milliónyi mozzanatát nem lehet fejből megtanulni. Kellettek a pontos adatok, melyekhez már hozzá tudtam csatolni a történeteket, és ezek az adatok kellenek most is.
Miközben az idei télre készültem, vásároltam egy súgógépet, ami éppen a hideg idővel egyszerre érkezett meg ide.
Ez a munka rengeteg időt vesz igénybe. Úgy számolom, hogy a hét hónapból négyet biztosan ezzel töltök majd.
Ripost: Végezetül azt áruld el, amíg van stabil interneted, hogy mikor találkozhat veled újra a magyar közönség.
V.X.: A Zeneakadémia november végén jelentette be, hogy 2026. október 18-án lesz a nagy visszatérésem, ahol szó szerint a lényeget fogom eljátszani. Vagyis azokat a műveket, melyek nélkül lehet ugyan élni, de minek?! Csak, hogy példákat is említsek, felcsendül majd a D-moll toccata és fúga, ahogyan Ravel Bolerója és Beethoven V. szimfóniája is.
Ripost hírek
