„Anya, ha meghalok, tudd, hogy szeretlek!" - Szívbe markoló beszámoló az ukrán gyerekek meneküléséről

Egy nő veszedelmes útját mutatja be a támadás alatt álló ukrán városukból a lengyelországi menedékhelyig a standard.co.uk. Irynával először a kelet-lengyelországi Przemyśl vasútállomáson találkoztak, amikor az édesanya a földön ült. A nő zokogott, miközben fiatal lánya, Polina mellette térdelt, simogatta anyja haját, és ügyetlenül törölgette nedves arcát. Kiderült, hogy a 37 éves nő épp nem sokkal azelőtt érkezett meg a biztonságba két gyermekével, és az ukrajnai háború kitörése óta ezek voltak az első könnyek, amelyeket megengedett magának.

Irina szülővárosában, az észak-ukrajnai Nyizsinben található légitámaszpontot február 24-én, a háború első napjának reggelén támadták meg. A 10 éves kislány, mivel Down-szindrómás, sokat nem fogott fel az egészből, ám a 8 éves kisfiú, Timur nagyon félt.

„Az első napon nem voltunk biztosak abban, hogy elmegyünk-e, másnap pedig már nem volt rá lehetőségünk” – mondta Iryna, aki egyébként egy középiskolában tanít angolt. „Így hát otthon maradtunk, és valahányszor meghallottuk a szirénák hangját, lerohantunk a pincébe. Naponta ötször, vagy talán nyolcszor, akár éjszaka is" - magyarázta az édesanya, aki a kicsikkel majdnem 5 hétig élt így. Amikor pedig lehetőség adódott, rettegve ugyan, de elindultak, ő, a két gyerek és a nő 23 éves unokahúga, Vika. A férje mivel harcköteles, így neki maradnia kellett.

Az út közben aztán a vonaton kiáltások hallatszottak, hogy mindenki feküdjön a földre. A felnőttek próbálták úgy csinálni, mintha ez csak egy játék lenne, de Timur, tudta, hogy nem az.

„Ha megsérülök, hogyan fogok futni? Anya, ha bombáznak minket, nem akarom, hogy megöljenek, nem akarom, hogy Vikát megöljék, nem akarom, hogy még Polinát is megöljék” - mondta akkor az immár biztonságban lévő gyerek, majd folytatta:

Anya, ha meghalok, szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek.