Marics Peti
Nekimentek az árvízi töltésen Lehel-kürtjével sétálgató Magyar Péternek
POLITIK
Létrehozva: 2024.08.31.
Interjú közben tört rá a sírás az Ukrajnából menekült családanyára – Ez volt az oka
Valószínűleg kevesebben vannak azok, akik az orosz-ukrán háború 2022. február 24-i kitörésekor azt gondolták, hogy két és fél év sem lesz elég a fegyvernyugváshoz. Közéjük tartozik Julija Parkhomenko és családja is, akik az utolsó utáni pillanatig kivártak, mielőtt a teljes eddigi életüket hátizsákokba gyömöszölve elindultak volna az ismeretlenbe és Magyarországra menekültek volna.
Több mint másfél évvel az orosz-ukrán háború kirobbanása után jött el az a pillanat Julija és családja számára, amikor a saját jövőjük érdekében olyan döntést kellett meghozniuk, ami óriási lélekjelenlétet és bátorságot követelt mindenkitől a négytagú családban. A szülők és a két kisfiú addigi életüket hátrahagyva nekivágtak az ismeretlennek és elhagyták Kijevet, hogy a háború borzalmaitól biztonságos távolságban, Magyarországon kezdjenek új életet.
Soha nem tudtuk elhinni, hogy tényleg kitörhet a háború. Amikor mégis megtörtént, azonnal elkezdtünk hátizsákokba pakolni: gyógyszereket, kötszereket, személyi okmányokat és valami melegebb ruhát. Mikor ezzel megvoltunk, nem tudtuk, hogy hogyan tovább
– emlékszik vissza a bő két és fél évvel ezelőtt történtekre Julija, aki a Ripostnak még tolmács segítségével nyilatkozott, de már tanulja a magyar nyelvet.
Szinte folyamatosan hallottuk, ahogy rakéták süvítenek a levegőben. Esténként kézzel tartottuk a behúzott függönyöket, hogy semmi fény ne szűrődjön ki a lakásból. Bár a hátizsákjaink már a háború első napján össze voltak készítve az induláshoz, a végső döntést, miszerint elhagyjuk az otthonunkat, csak jóval később hoztuk meg: akkor, amikor már minden öröm eltűnt az életünkből.
A fiatal anyuka és családja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos integrációs programjának köszönhetően Veszprémben kezdett új életet, ahol a segélyszervezet mintegy 90 ukrán menekült lakhatását, tanulását, munkakeresését és vallásgyakorlását és nyelvtanulását segíti.
Köszönöm szépen, nagyon örülünk, hogy itt vagyunk és mindenki nagyon kedves velünk Magyarországon
– válaszolja Julija arra a kérdésre, hogy tud-e már valamit mondani magyarul.
Hozzáteszi, hogy tényleg minden segítséget megkapnak ahhoz, hogy lerakhassák egy új élet alapjait Magyarországon, ahol minden ember megértő és segítőkész velük. Aztán a fiatal nő hangja elcsuklik és néhány könnycseppet is elmorzsol arra a kérdésre, hogy mi lesz majd a háború után?
Mindenki, aki elmenekült Ukrajnából, egyszer haza szeretne térni. Csak azt nem tudni, hogy lesz-e még hova… Mi sem tudjuk. Viszont annyi kedvességet, segítséget és bátorítást kaptunk, amióta megérkeztünk, hogy mi már itt képzeljük el a jövőnket. Ezért is tanulunk magyarul, ezért dolgozunk.
Márpedig az Ukrajnában egyetemi diplomával tanító Julija számára biztosan nem könnyű, hogy most – egyelőre – takarítónőként tud pénzt keresni. De nem derogál neki a kétkezi munka, ami után még arra is marad energiája, hogy hazaérve a gyerkőcökkel is foglalkozzon, akik magyar iskolába járnak, este pedig az ukrán tananyag következik. Julija pedig a tanulásnál is ott van a fiúkkal.
Nincs jogom fáradtnak vagy betegnek lenni. Hiszen minden szülő azt szeretné, hogy a gyermekének jobb legyen, mint neki volt. Én is ezt szeretném, ezért dolgozom most
– magyarázza.
Hozzáteszi, hogy amikor végül nekivágtak a bizonytalannak és elindultak Magyarországra, csak abban bíztak, hogy az itt élő emberek látják majd rajtuk, hogy ők jó és dolgos emberek, ezt pedig értékelik majd.
Szerencsére, így lett
– teszi hozzá rögtön Julija, aki ugyan pár perce még a könnyeivel küszködött, most azonban már egy halvány, ám annál reménytelibb mosoly is felcsillan az arcán.
Iratkozzon fel a Ripost hírlevelére!
Sztár, közélet, életmód... a legjobb cikkeink első kézből!
Feliratkozom
