„Néha beleszakad a szívünk” – 30 menekültet fogadott be eddig egy magyar orvos

Amikor kitört a háború, dr. Gloviczki Eszter eldöntötte, hogy orvosként ott segít, ahol szükség lesz rá. Amikor pedig megindult a menekültáradat, leült a családi kupaktanács, és megbeszélték: lehetőségeikhez képest fogadnak be rövid időre rászorulókat.

Már első éjjel nyolc embert befogadtak

„Nem nagy a házunk, amiben heten élünk, nincsenek erre külön szobáink, de krízishelyzetben az ember segít” – kezdte Gloviczki Eszter a Borsnak. „Eleinte úgy gondoltuk, hogy az emelet a családé, mindenki alszik a saját hálószobájában. De ez hamar felborult, lett éjjel 2 nigériai fiunk, épphogy megetettük, lefektettük őket, új kérés jött, és lett 4 ukrán gyerekünk, egy anyukánk meg egy kismamánk” – kezdte a doktornő, kiemelve: már az első naptól hihetetlen sürgés-forgás van náluk. 

A gyermekei is örülnek, hogy segíthetnek

Aztán jött egy indiai csoport, akkor már mindenhol feküdt, aludt valaki. Akkor írtam ki, hogy szükségünk lenne segítségre, matracokra, élelemre, és elképesztő, ami történt, 57 perc alatt tele lett a teraszunk… – mesélte meghatódva Eszter, majd hozzátette: a héttagú családból egyébként mindenki kiveszi a részét ebben a mindenki számára szokatlan szituációban. 

„Együtt játszanak, videójátékoznak, YouTube-oznak, angolul, kézzel-lábbal kommunikálnak. Gyönyörű napjaink vannak, de rengeteg nehézséggel is jár a befogadás. Volt egy szabály az elején, hogy nem jöhetnek fel az emeletre. Aztán egyik este lépteket hallottam, azonnal kipattantam az ágyból. Mint kiderült, a 11 éves kisfiam ment le a nigériai befogadottakhoz. Annyira jó volt ezt látni!”

Először nem akarták elfogadni az ételt

Egy másik felejthetetlen pillanat egy ukrán családhoz kötődik. Megérkezett a család, a 120 kiló színizom apuka hét napja vezetett, szívvel-lélekkel mentette családját a háborúból. Nagyon fáradtak és éhesek voltak, de egyszerűen nem fogadták el tőlünk az ételt, hogy a mi családunk is nagy, nem eszik el előlünk… Én egy plébánia tagja vagyok, ott a csoportban tudtam, hogy akár hajnalban is kérhetek segítséget. Írtam nekik, hogy reggelre tegyenek már a teraszunkra ételcsomagokat úgy, hogy cirill betűkkel rá van írva az ukrán család neve. És így is lett, reggel hívtam az ukrán édesapát, hogy nézze meg, az övék. Ő elsírta magát, összeborultak a feleségével, na akkor már én is sírtam.

 A kulturális különbségek miatt nem könnyű

Esztert arról is kérdezte a lap, hogy mi a legnagyobb nehézség, amivel befogadóként szembesültek. 

„Az első mindenképpen a kulturális különbségek. Ide tartozik az ukrán édesapa esete is, na és az indiaiak. Náluk ugye kasztrendszer van, és a magasabba tartozó férfi kisajátította a kettőből az egyik fürdőszobát, mintegy jelezni, neki az jár. Nehéz volt megértetni, hogy itt, ebben a házban ez nem így van. A másik a fáradtság: alkalmazkodni ahhoz, hogy bárki jöhet veled szembe a saját házadban, hogy egyfolytában angolul kell beszélgetni.” 

„Fáj a búcsúra gondolni, nem is akarok!”

A harmadik nehézség pedig az érzelmi kötődés, a legtöbben csak egy-két éjszakát töltenek itt, de a nigériai fiúk már lassan három hete vannak velünk, megszerettük őket, úgy is hívjuk őket: a nigériai fiaink… Szombatig mindenki távozik, mert én jövő héttől megyek a határhoz orvosként segíteni. De már most fáj a búcsúra gondolni, nem is akarok búcsúzkodni. Persze ettől még eljön a pillanat, összegezve az eddigieket, bármennyire nehéz, és néha beleszakad a szívünk, de közben rengeteget kaptunk tőlük.