kulcsár edina
A szülők már megőrülnek: egy hónapja zártak be az iskolák, óvodák, és még nem látni a végét. De sok gyerek is megőrül a bezártságtól, hogy nem találkozhat a barátaival, és sokan a suliban, csoportban jobban tudnak tanulni, mint otthon. Egy budapesti, XVIII. kerületi iskolában a gyerekek rajzokat raktak ki a suli kerítésére, hogy mennyire hiányzik nekik a tanító néni...
Pár nap alatt átállt a digitális oktatásra az ország: a hősiesen teljesítő tanárok, szülők, gyerekek megoldották, hogy otthonról is működjenek az iskolák. Sok szülő is otthonról dolgozik, így óriási a teher a családokon, sokan alig bírják. De meddig tarthat ez még? Az már eldőlt, hogy érettségi lesz május 4-től, de csak írásban. De hogy a nyári szünet előtt bemehetnek-e még a gyerekek a sulikba, ovikba, azt senki sem tudja...
Esély van arra, hogy idén megnyíljanak az iskolák, de egyelőre minden korlátozást fenntartanak – mondta a tegnapi Kormányinfón Gulyás Gergely miniszter, aki hozzátette: a kormány hetente felülvizsgálja az intézkedéseket.
Senki nem tudja. A gyerekekre kevésbé veszélyes a vírus, viszont könnyen megfertőzhetik saját családtagjaikat. A járvány felfelé ívelő szakaszában egyetlen ország sem mer enyhíteni – miközben a dolgozó szülőkre elviselhetetlen terhet ró a távoktatás. A szakértők többsége kevés esélyt ad arra, hogy ebben a tanévben még bemehetnek a diákok.
Dániában szerdán kinyitott az iskolák, óvodák, bölcsődék egy része, és hétfőn nyithat ki az összes. Ezzel ők az elsők Európában. A gyerekek között a tanteremben 2 méteres távolságot kell tartani, és a szünetben is csak kis csoportok képződhetnek. De rögtön óriási tiltakozáshullám indult a szülők körében: „A gyerekem nem kísérleti tengerimalac” címmel indult petíciót több tízezren írták alá. Sok szülő az iskolák újranyitása ellenére is otthon fogja tartani a gyerekét.
„A kisfiam 9 éves, 3. osztályos, és csak most, egy hónap után pattant fel először az asztaltól, és mondta félig síró hangon, hogy elég!„ – mesél a távoktatásról lapunknak Dóra, a 3 gyermekes édesanya. „Eddig jól vettük az akadályokat, de sokszor a gyerek a szüleitől nehezebben fogadja el az iskolai magyarázatokat, mint a tanártól. Volt jó pár vitánk az elmúlt hetekben. Ráadásul egyre többször kérdezgeti, mikor találkozhat végre személyesen a barátaival, mert már nagyon hiányzik neki a gyerektársaság. Szóval tegnap épp az írásbeli osztást tanultuk, és nem értettünk egyet, hogy kell az eredményt megbecsülni. A kisfiam egyszer csak felállt, és közölte, átbiciklizik a tanító nénihez, aki az utcánkban lakik, majd őt megkérdezi. Egy darabig próbáltam visszatartani, de láttam az elszántságot a szemében. És bizony elment és becsöngetett, mert hiányzik neki az iskola és a tanító néni. Végül diadalittasan jött haza, hogy neki van igaza, Ildikó néni kijött, és több méterről, a kerítésen keresztül, de megmondta. Ráadásul sokkal jobb kedve lett, hogy végre egy hónap után, ha néhány méterről is, de láthatta a tanító nénit...”
„45 négyzetméteren, panellakásban élünk a fiammal, hetente 3-szor inkább leviszem a parkba, mielőtt gerincsorvadásban kőszoborrá válna a monitor előtt” – mondta lapunknak Sz. Petra, aki 12 éves fiával él Zuglóban. Késő délután és az esti órákban számos iskolást láthatunk a parkokban kerékpározni, játszani. Nekik is szükségük van a mindennapi mozgásra a szabad levegőn. Jó tudni: egyedül, családtaggal szabad, de barátokkal bandázva tilos!
„Kimenni nem lehet és kamerák kereszttüzében zajlik az életünk, közben meg azon aggódunk, hogy mint egy valóságshow-ban, nehogy valaki kiessen: megbukjon vagy kirúgják a munkahelyéről„ – meséli a kétgyerekes Judit.
„A férjemmel mindketten itthonról dolgozunk, a harmadikos gyerek itthonról tanul, az ovis meg az online zavarás nagymestere lett egy hónap alatt. Neki is van digitális oktatás: a logopédia is online van, de az csak heti egyszer, a többi napon meg unatkozik, ilyenkor a többiek képernyőjét nézi vagy valakinek az asztala alá legóvárost épít, de olyan is van, amikor a játék autópálya egyik asztaltól a másikig elér. Amikor a matekfüzetét kereső iskolás hasra esik a pályában megbotolva, akkor hívnak vissza a munkahelyemről. A férjem távmeetingje meg pont akkor kezdődik, amikor a pálya miatti veszekedés kezdett verekedésbe torkolni. Ez nem egy különleges eset, ez egy átlagos nap.”
És az egymás mellett dolgozás hatásai: amikor a kisfiam Kinizsi Pál helyett Győrfi Pált ír a füzetbe vagy én elküldöm házi feladat subjecttel a munkaügyi e-mailt…
Ehhez hozzá jön a félóránkénti “éhes vagyok”, vagy a még rosszabb: “jaj, nincs itthon semmi jó kaja”. Ha rendelek, akkor meg a szomszéd jegyzi meg, hogy egész nap itthon vagyok, miért nem főzök. Délig lejár a digitális iskola is, délután már mindketten unatkoznak. A “digitális babyszitter”, magyarul tévé csak rövid ideig köti le őket, mindig ki kell valamit találni délutánra is. Az első hét nehezebb volt, most már kezdem megszokni.
A “több időm lesz, mert nem kell beutazni a suliig és munkahelyre” előfeltevésemet már az első héten elengedtem. A járvány előtt mindig azon rágódtam, hogyan lehetnék több időt a gyerekeimmel, de nem így képzeltem el. Gyakran van olyan este, amikor úgy érzem magam, mint egy maraton után. A gyerekek sokkal jobban viselik, mint mi. A barátaik és a kinti programok hiányoznak neki, az együtt játszás a kortársakkal. Amit nagyon élveznek, hogy nem tilos kütyüzni, hanem kötelező. Nekik az nagy könnyebbség, hogy nem kell minden reggel elkészülni, utazni. Míg békeidőben alig lehetett őket reggel kihúzni az ágyból, most kukorékolnak hajnalban. Nem éri annyi inger őket napközben, nem is fáradnak annyira le és így kevesebb az alvásigényük. Ez nem is lenne baj, ha az enyém nem nőtt volna ezzel egyenesen arányosan... Egy szó mint száz, mi már kezdünk beleőrülni.”