ÉLETMÓDI

Karim mester, a kandallók és kemencék királya

Nazhat Karim, a kurd származású építész, kemenceépítő mester több mint három évtizede tervez és épít egyedi kemencéket, hordozható kül- és beltéri búbos kemencéket, grillsütőket, kerti konyhákat, antik és modern kandallókat, valamint cserépkályhákat. Munkáihoz természetes anyagokat – terméskövet, téglát, márványt, fát, rezet, kovácsoltvasat – használ. A Mesterrel kőbányai üzletében-üzemében, a Maláta utca 29-ben beszélgettünk, szebbnél szebb gyártmányai és relikviái társaságában. A beszélgetés során kiderült, hogy Nazhat Karim egyénisége is olyan, mint a kemencéi: csupa tűz!
címkék:
  • Szerző: RIPOST

Az életedben a tűz milyen szerepet játszik? Gondolom, a lelked is ezzel rokon.

Nem gazdag családból származom. Mivel nyolcan voltunk gyerekek – hat fiú és két kislány – igen szűkös körülmények között nőttünk fel. A tűzimádásom talán onnan ered, hogy nálunk nemhogy központi fűtés nem volt, de még kályha sem. A faszenet legyezgettük az udvaron, egy díszes széntartóban. Olyasmit képzeljen el, mint amilyenben manapság a grilleket sütik. Aztán, mikor a szén felizzott, bevittük a házba. Akkoriban nem nagyon tudtunk arról, mi a szén-monoxid. Örültünk, hogy kis meleghez jutottunk. Úgy, ahogy régen a magyarok is szabad tüzet raktak a sátorban vagy a konyhában, a kémény pedig a helyiség közepén volt. Ha egy tojást vagy krumplit akartunk sütni, beleraktuk abba a parázsló faszénbe. Máig él az emlékeimben annak a kovászos kenyérnek az emléke, illata, amit egy szimpla vasplatnin készítettünk. Más nem kellett hozzá. Mindig a tűz közelében akartam lenni, élveztem a látványát. Annyira, hogy kisfiúként egyszer majdnem rá is mentem. Volt egy kis megtakarított pénzem. Azon a bazárban egy egészen kevés lőport vettem, gondoltam, kipróbálom, mint a tűzijátékot. Először csak egy körömnyit dobtam a tűzre. Tetszett nagyon, ahogy lobbant. Felbátorodtam, és az egészet rádobtam. Akkorát robbant, hogy méterekre repített. A karom is megégett akkor. De a tűzimádattól ez sem tudta elvenni a kedvemet.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Hogy emlékszel vissza a fiatalkorodra?

Kalandos történet. Édesapám, aki tisztviselő volt, elég fiatalon, 44 éves korában meghalt, és 8 gyermeket hagyott maga után. Annyira szegények voltunk, hogy még a temetési költségekre is kölcsönt kellett felvennünk. Az édesanyám azt mondta: fiam, te következel. Neked kell dolgozni, hogy a két bátyádnak ne kelljen abbahagyni az iskolát. Számomra ez akkor természetes volt. Azzal viszont nem számoltam, hogy besoroznak katonának. Olyan fiatal voltam, hogy édesanyám lőgyakorlat előtt vattát tett az ingem alá, hogy ne üssön túl nagyot a puska. Hajnalban mentem katonai kiképzésre, utána dolgozni, este pedig az iskolába tanulni. Számomra a legkisebb könnyebbség is örömet okozott akkor, de fiatal voltam, bírtam. Úgy gondoltam, minél nagyobb terhelést viselek el, annál kitartóbb és erősebb leszek. Ahogy az ember immunrendszere is ellenállóbbá válik, ha edzésben tartja magát.

Hogy kerültél végül a kurdisztáni hegyekből a budapesti Műegyetemre?

Idővel az egyik bátyám elvégezte a főiskolát, így eltarthatta a családot. Édesanyám akkor azt mondta nekem: fiam, szabad vagy, mostantól azt lépsz, amit jónak látsz. A testvéred viszi tovább a stafétabotot. Az persze eszébe sem jutott, hogy külföldre is mehetek. Jött a rendszerváltozás, megdöntötték a királyságot, hatalomra került Szaddam Huszein, jó viszonyba került az akkori szocialista országokkal, és rengeteg ösztöndíjat hirdettek meg irakiak számára Kelet-Európában. Én is érdeklődtem a bagdadi művelődési minisztériumban. Emlékszem, akkor mindenki Moszkvába akart menni. Én is afelé kacsintgattam, ahogy az összes haverom. De ekkor közbeszólt a véletlen. Egy szintén kurd diákkal futottam össze, aki azt mondta: Karim, ne menj Moszkvába. Van egy sokkal jobb hely, Magyarország. Jelentkezz át, nem fogod megbánni. Ez a találkozás eldöntötte a sorsomat: 18 évesen elhagytam a szülőföldemet és Budapestre utaztam. Én ugyan nem iszom szeszes italt, de az érkezés örömére berúgattak az évfolyamtársaim magyar pálinkával.

Fotó: www.karimkandallo.hu

A magyar nyelvet mennyire volt nehéz megtanulni?

Egyáltalán nem. Sokkal könnyebben ment, mint például az arab anyanyelvűeknek. Ők nem tudták ejteni az ny, a zs vagy a ty betűt. Én meg három hónap után már beszéltem, előadásokat hallgattam a Műegyetemen. Meggyőződésem, hogy valami rokonság van a kurdok és a magyarok között. Nemcsak a kiejtés ment könnyen, hanem sok olyan szót is felfedeztem, ami kurdul is nagyon hasonló. Azt azért is mondhatom teljes meggyőződéssel, mert amikor rokonaim érkeztek látogatóba, néhány nap után egyedül vásároltak a Lehel piacon.

Miért építészmérnöknek jelentkeztél?

Először közgazdásznak akartam menni. Akit érdekelt a politika, annak a zöme odament. Én bementem pár előadásra, és rájöttem, ez nem nekem való. Viszont mindig kreatív gondolkodású voltam, otthon folyton bütyköltem, és ügyesen rajzoltam. Azt mondtam magamban: olyan helyet kell választani, ahol rajzolni lehet. Akkor legyél építész – tanácsolták. Nem bántam meg. Alapos tudást és sok barátot szereztem a szakmában. Az egykori évfolyamtársaimmal máig tartom a kapcsolatot.

Fotó: www.karimkandallo.hu

A végzés után dolgoztál építészmérnökként?

Persze, hogy dolgoztam az eredeti szakmámban is. Az Uvatervnél lettem tervező, de az izgága természetem miatt hamar kiderült, hogy nem tudok naponta 8 órát a tervezőasztal mellett ülni. Naponta hússzor mentem kezet mosni a fehér köpenyemben, hogy felállhassak kicsit a székből. Nyilvánvaló volt, hogy valami mást kell csinálnom. Olyat, ami szabadabb életet, kevesebb kötöttséget jelent. Ajánlgatták a gombatermesztést, de nem tetszett a pincék világa. Elvetettem.

Hogy jött képbe gomba helyett a kandalló?

Ha poénkodni akarnék, azt mondanám, kaptam egy égi jelet. Mégpedig a házasságkötésem napján. Addig egyetlen kályhát ismertem. Azt, amivel az albérletünkben fűtöttünk. Eljött az esküvő napja, ideérkezett Irakból két bátyám. Túl voltunk már a ceremónián és a banketten, és ünnepi ruhában visszamentünk a lakásba. A házi néni annyira szeretett bennünket, hogy mindent odakészített a tűzrakáshoz: fát, gyújtóst, brikettet. Én meg a nagy izgalomban úgy megraktam a kályhát, hogy amikor begyújtottam, belobbant az egész. A feleségem ott állt a hófehér menyasszonyi ruhájában, és egyszer csak: bumm. Csupa korom lett minden. Lehet, hogy e miatt a malőr miatt lettem kályhás. Nehogy ez még egyszer előforduljon velem az életben. De az arám jól viselte, ma is ő a feleségem.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Magyar lányt vettél el?

Igen. Nagyon szeretem a feleségemet. Egyetemistaként itt nem volt senkim. Úgyhogy, amikor elvettem Babikát, őt halmoztam el minden szeretetemmel. Meg a kisfiunkat, Árpádot, aki nem sokkal később megszületett. Olyan alomból, olyan kultúrából jöttem, amit a szeretet vezérel. Ez ingyen van, mégis ez a legdrágább, amit a családtól kaphatunk. Végzés után nem is akartam itt maradni. Akkor már, mint diplomás építész, a feleségemmel az oldalamon visszamentem Irakba, Kurdisztánba tanítani. A felségemnek meg akartam mutatni, honnan jöttem, hogy él a családom, miből élek, hogy tudja, mit vállalt, amikor hozzám jött. Akkor a fiunk, Árpád már kétéves volt. Reggelente elmentem az egyetemre, este jöttem vissza, addig meg a feleségem a családommal töltötte az időt. A nyelvet nem beszélte, de igyekezett alkalmazkodni. Segített főzni, megtanulta az ottani recepteket. A mai napig kurd ételeket főz nekem. Ráadásul veszélyessé is vált a helyzet Irakban. Szaddam és a kurdok között kitört a háború. A feleségemet távol akartuk tartani ettől, nehogy megijedjen. Egy nap, amikor épp tüzérségi párbaj zajlott, és a lövedékek a fejünk felett repkedtek, a feleségem megkérdezte édesanyámat, mik ezek a robbanások. A mama meg azt mondta neki: Szaddámnak születésnapja van, tűzijátékkal ünneplik.

Ő hogy viselte ezt a helyzetet?

Láttam rajta, hogy szomorú. Meg is értettem, hisz én a napjaimat tőle távol, munkával töltöttem, esténként találkoztunk csupán. Őneki nap közben a nagymama maradt, akivel kurdul kellett volna kommunikálnia. Nálunk természetes dolog, hogy a három generáció egy fedél alatt él. Mi nem mellőzzük az idősebbeket. Úgy tartjuk, hogy a fiataloknak szükségük van az öregek bölcsességére és élettapasztalatára, hogy ne kövessünk el az életben elkerülhető hibákat. Európában ez másként van, amivel én nem értek egyet. Itt alighogy kinőnek a tinédzserkorból a gyerekek, azonnal elhagyják a szülői házat. Magukra hagyják az öregeket. Szerintem ez nincs jól így. De visszatérve a feleségemre: egy idő után arra a döntésre jutottunk, hogy visszajövünk Magyarországra. Bár odahaza, Irakban jó fizetésem volt, mindent megtettem, hogy a feleségem ne érezze szorongva magát. Volt egy kis lakásunk a XIII. kerületben, azt fenntartottuk, hátha nem sikerül visszailleszkedni Irakban. És elkezdődött egy új fejezet az életünkben. A kandallós korszak.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Még maradjunk egy percre Kurdisztánnál! Ahogy múlnak az évek, az ember mind gyakrabban emlékszik vissza a gyerekkorára. Gondolatban milyen gyakran térsz vissza a szülőföldre? Mennyire fontosak a gyökereid, a szélesebb értelemben vett családod?

Sokat álmodok velük, egyre többet hívom őket. Hála az internetnek, ez most már megoldható. Régen az egész fizetésem ráment volna, ha 10 percet beszélek a családtagjaimmal. Most pedig látom is őket. Sokat gondolok haza. Hiányzik nagyon....

A családi gyökerek kapcsán meg kell kérdeznem: hol tanultál meg sütni, főzni? Láttalak ugyanis olyan tévéfelvételeken, ahol a saját készítésű kemencédben saját recept alapján sütsz ételt. Ez is Kurdisztánból ered?

Nem, ez a szakmám hozadéka. Én a hangszerkészítővel hasonlítanám össze a mesterségemet. Aki a hangszert készíti, annak muzsikálni is tudni kell. Vagy ott az orvos, aki, ha feltalál egy új szérumot, először magának adja be. Aki kemencét épít, annak a sütés minden csínyját-bínját ismernie kell. Én is kötelezően kipróbálom, hogy süt a kemence. Ahogy elkészült, mindjárt befűtöttük, kipróbáltuk. Lehet, hogy egyszer-kétszer nyers maradt az étel, vagy odaégett, de minden ilyen alkalom újabb tapasztalattal járult hozzá, hogy a kemence is és az étel is tökéletes legyen. Gyakran csörög a telefonom, hogy mester, ajánljon receptet a kemencéhez. Amikor főztem, a stáb és a vendégek is hatalmas élvezettel ették azokat az ételeket, amelyekben a magyar és a kurd gasztronómiát vegyítettem. Nem komplikált ételekről van szó. Például, ha jöttek forgatni, összedobtam egy egyszerű tejfeles lepényt. Mondtam nekik, szaladjanak át a közértbe lisztért. Én meggyúrom, letakarom, hadd pihenjen, aztán már semmiből nem áll a kemencében kisütni. Borbás Marcsi is azt mondta: olyan finom kenyeret régen nem evett, mint amilyen az én kemencémben sült. A kemence melege vagy a grillsütőbe rakott étel illata ráadásul ünnepi hangulatot varázsol. Kivételes élmény elborozgatni a búbos kemence mellett a barátokkal, de az egész családot is összetartja. Gyászban, örömben egyaránt. Eszköz arra, hogy a merev, gépies gondolkodásból kiszakadjon az ember. Amikor a fiaméknál vagyunk, és látják, hogy felszáll a kéményből a füst, odagyűlik a család, az unokák meg egyre azt kérdezgetik: papa, mi készül?

Fotó: www.karimkandallo.hu

Mi a kedvenc ételed?

A leves. Ott kezdődik, hogy egy felfűtéssel a külső kemencébe hat órán át lehet folyamatosan rakni a tepsiket. Ez maga a csoda. Napközben kisütjük, amit kell, aztán este, mielőtt lefekszünk, betesszük a levest éjszakára. Órákon át, szép lassan ott fő. Így minden íz benne marad. Az étel közvetlenül nem találkozik a tűzzel, hanem a visszasugárzása puhítja a belevalókat. Olyan finom levest gázon senki nem csinál, mint amilyen finom leves az én kemencémben készül.

Beszélgetésünk első felében elmondtad, hogyan lesz egy kurdisztáni, 8 gyermekes család legidősebb fiából építész Magyarországon. Na de, hogy lesz építészből kandallókészítő?

Az izgága természetemnek nem feküdt a fehér köpenyes munka. Nem akartam napi nyolc órán át tervrajzokat készíteni. Törtem a fejem, milyen szakmát űzhetnék, mi lenne nekem való, és még pénzt is lehet vele keresni. Aztán egy nap egy kollégám odajött hozzám, és azt mondta: nem akarsz kandallókat építeni? Sok gazdag ember van már, lenne rá kereslet. Vakolni ugyan nem tudtam, de ízléssel és logikával megáldott a jó isten. Az egyetemen ráadásul tanultunk is a kályháról a kémények kapcsán. Az Uvaterv könyvtáros kisasszonytól megkérdeztem, nincs-e valamilyen könyv a kandallókról. Volt. Méghozzá nagyon vastag. Elkezdtem tanulmányozni. Abból ismertem meg a kandalló fő szerkezetét. Úgy döntöttem, belevágok. A nyolcvanas években azt csináltam, mint mindenki más: tervezőként dolgoztam a munkahelyemen, hétvégenként meg mentem fusizni. Feladtam egy hirdetést az Esti Hírlapban, hogy cserépkályhák, kandallók készítését vállalom. Persze a kandalló volt a hívó szó. Flancos dolognak számított. Elképedtem a reakción. Olyan sok megrendelés futott be hirtelen, hogy azt se tudtam, mit csináljak. Szombatonként jött egy kőműves meg néhány segédmunkás. Első munkáim idején egy használt bogárhátú Volkswagennel indítottam, amit abból a pénzből vásároltam, amit otthonról küldtek nászajándékba. Külföldi állampolgárként vámmentesen behozhattam. Na, azt teleraktuk kövekkel, és indultunk kandallót építeni. Pedig még engedélyem sem volt rá. De láttam, mekkora a kereslet, hogy ezt már nem lehet titokban tartani, úgyhogy elmentem a XIII. kerületi tanács ipari osztályára.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Hogy fogadtak?

Mikor mondtam, hogy kandallókat szeretnék készíteni, nagyon elcsodálkoztak. Uramisten, mondták. Az ilyesmi a burzsujoknak való. Nálunk panelházakban élnek az emberek, oda nem kell kandalló. Könyörögtem, hogy valami papírt azért kaphassak, mert nem akarok én fusiban dolgozni. Ez tetszett nekik, meg az is tiszteletet keltett bennük, hogy külföldi létemre képes vagyok eldobni a mérnöki köpenyt, és kétkezi munkára vállalkozom, agyaggal dolgozom. Végül megkaptam az engedélyt, ami kéményjavításra, cserépkályha belső javítására szólt. Nekem ez tökéletes volt. A kéményjavítással már a szó szoros értelmében a tűz közelében vagyok. A lényeg, hogy legyen iparengedélyem, aztán már arra állok rá, amire akarok. Egymás után híresebbnél híresebb emberek kerestek meg. Akkor a Taksony utcában laktam. A gondnoknővel megbeszéltem, hogy használhatom a földszinti sufnit. Egy idő után az engedélyemet kiterjesztették kemencékre is.

Ma már mindenki kandallót készít, de akkoriban valószínűleg nem voltatok sokan a szakmában.

Négyen-öten voltunk. De a kliensek sokszor azért engem választottak, mert elmondhatták, hogy nekik egy mérnök készíti saját kezűleg a kandallót. Amikor nem én mentem, hanem a segédeim, azonnal reklamáltak. Karim mester hol van? Aki ennyi pénzt adott ezért, elvárta, hogy maga a mester rakja neki a kandallót. Egy idő után mindenki azzal dicsekedett, hogy az ő kandallóját Karim mester készítette. Kézről kézre adtak. Büszke vagyok rá, hogy ma sem vallok szégyent azokkal a kandallókkal, amiket harminc évvel ezelőtt, saját kezemmel készítettem. Pedig akkor még messze nem voltak olyan ideálisak a körülmények, mint most itt, a Maláta utcában, ahol 2003 óta vagyunk. Itt egy jóval nagyobb területen, kényelmesen elfér az iroda, a raktár és a műhelyek. Egyfajta bel- és kültéri kiállítóterem is egyben.

Hol volt az első üzleted?

Az első kerületben, az Attila úton. Akkoriban támogatták a szolgáltatásokat, ezért bementem a tanácshoz, és mondtam, hogy iparos vagyok. Ajánlottak egy régóta zárva tartó üzlethelyiséget, ami korábban hentesboltként üzemelt, de a nagy esőzések alkalmával befolyt a víz. Közöltem, hogy nekem ez nem gond, megoldom. Úgyhogy kiutalták nekem, és végre saját üzletem, műhelyem lett. Onnan, arról a hatvan négyzetméterről indult ez az egész. Szépen kialakítottam, beállítottam egy gyönyörű kandallót és egy kemencét, a feliraton pedig ott díszelgett: Karim Kandalló. Kiváló hely volt. Majdnem tíz évig ott dolgoztam. Utána szinte már ment magától. Olyan szépségeket készítettem, hogy művész címet is akartak adományozni nekem.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Mi mindent készítesz?

Amiben tűz ég. Kandallót, kemencét, cserépkályhát, grilleket, búbos kemencéket, hordozható kemencéket. Amit itt látsz a teremben, az egy hordozható cserépkályha. Ha valaki ezt választja, a hét végén már tüzet rakhat benne az otthonában. Elő van készítve szállításra. Mostanában az öntött samottból készült kemencékre fókuszálok. Nagyon elegáns, ízléses, a tüzet is látni benne. Fűt is, süt is. Tartalék fűtési lehetőségként is számításba jöhet. Rá lehet kötni a házi fűtésrendszert. Ha a gáz leállna a házban, ez megmenti a családot. Sütni is tudok benne, nem halok éhen. Épp úgy funkcionál, mint a klasszikus falusi búbos kemence. Kifűti az egész házat. Valamikor régen, amikor ilyennel fűtöttek, egy vödör agyag mindig ott volt mellette, és ha megsérült, megrepedt, azonnal kikenték. Kiváló találmány, hollandok, svédek is vitték.

Milyen anyagokat használsz?

Az elején agyagból készítettem mindent. Az agyagból bármit megformálhatsz, de nagyon kell érteni hozzá. Nem lehet csak úgy odataknyolni. Megvan a maga módszere, száradási ideje, milyen szalmákkal és hőálló hálókkal kell dolgozni, hogy ne peregjen le. Az agyagból igen-igen szép szobrászati munkákat lehet készíteni, mert nem merev. A hátránya az, hogy nem túl praktikus, mert törékeny, bonyolult szállítani. Sok a megrendelőm külföldről. Ha agyagból készítünk kemencét, 2-3 hétre ki kell menni, mert csak ott lehet megépíteni. De a tudomány, az ősi tudás az anyagban van. Az azzal megszerzett tudást adaptáltam samottra és hőálló betonra. Így praktikusabbá vált minden. Paneleket viszek, két éjszakát ott alszom Pozsonyban vagy Prágában, és már jöhetünk is haza.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Magyar mesterektől is tanultál?

Természetesen. Azt szoktam mondani, hogy a magyaroknak a tudásért nem kell a szomszédhoz menni, csak le kell hajolni érte. Ebben az országban minden tudás megtalálható, csak utána kell járni. Manapság az embereknek kezd elegük lenni a művi dolgokból. Vissza akarnak térni a hagyományokhoz. Sok székely embert is alkalmaztam itt, volt, hogy 15-en is dolgoztak a műhelyben. Figyeltem, ahogy ők készítették a kemencét. Mondták, hogy ne szóljak bele, hadd mutassák meg, ők mit tudnak. Végig logikusan csinálták. Nagyon sokat tanultam a hagyományaikból, és magam is meglátogattam őket a Székelyföldön, hogy részesülhessek a tudásukból. A tanácsaikat adaptáltam a magam szakmai tapasztalataiba, módszereibe.

Jól látom, hogy itt a bemutatóteremben már több a kemence, mint a kandalló?

Igen, mert a kemencében van a sok tudomány. Számomra már nem a kandalló a szakmai kihívás. Sokan kérdőre is vonnak: mester, maga igazi kandallós volt, és most cserbenhagyja a szakmának ezt a részét? Cserben ugyan nem hagytam, de a változó világhoz én is igazodom. A kandallóban a kalória 70 százaléka kifelé megy. A kemencetest viszont majdnem az egész hőt benyeli a samottba. Régen fillérekért adták a fát meg a tüzelőt. Ma már nem. Manapság már minden drága, így a kemence jelenti a takarékos megoldást. Aki beruház, az vissza is akarja nyerni a pénze értékét. Van egy másik szempont is. Idősödöm, nem akarom, hogy szétszóródjon a maradék energiám. Ezért egy dologgal szeretnék foglalkozni főképpen: a kemencékkel. A kandallókkal, cserépkályhákkal és egyéb alkalmatosságokkal sok kollégám foglalkozik. Én ebben a műfajban már csak nehéz műtéteket vállalok, ami nagy tudást igényel. Két alkalmazottal dolgozom. Ez elegendő is. Nem akarom túlvállalni magam. Erre ugyanis hajlamos az ember, amikor a szakmában ilyen nagy ismertségre tesz szert.

Említetted életed első Volkswagenjét. Gondolom, az elmúlt évtizedek alatt jó néhány márkát és modellt kipróbáltál.

Annyira sokat azért nem. A második autómat már saját pénzből vettem, de maradtam a márkánál. Ezt az 1500-as VW-t is használtként vásároltam, de az én szempontomból volt egy nagy előnye, a hatalmas csomagtartója. Ahogy haladtam előre a szakmában, az eszközeim is egyre bővültek. Még nagyobb autó kellett. Ha hiszed, ha nem, ismét egy használt VW-t választottam, de ez már egy 1600-as mikrobusz volt. Ez már a család és a cég igényeit is kielégítette. Ahogy a vállalkozás fejlődött, már külön tudtam választani a saját autóimat a cég járműveitől. A vállalkozásnál általában Ford Transitot használunk, magam pedig 12 éve egy Toyota Land Cruiser terepjáróval közlekedem.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Marad idő magadra, a családra?

Arra jutottam, hogy csak úgy tudok mindennek megfelelni, ha valami kis szabadidőt teremtek magamnak. Kell a pihenés, amikor az ember öregszik. A családban is mindig van csavar, amit meg kell húzni. Három unokám van, belőlük merítek erőt. Úgy érzem magam, mint egy vastag törzsű fa, aminek igen sok ága van. Ha azt akarom, hogy ne roppanjak össze, továbbra is ékesen tarthassam az ágakat, magamat is óvnom kell. Ezt próbálom, de ehhez igen kevés a szabadidőm. Most már a legfontosabb utasításokat kiadom, de az apróságokra nem kell olyan nagyon odafigyelnem. Mindennap bejövök, de már rövidebb időre. Az irodámból és otthonról is monitoron tudom követni a munkafolyamatokat.

Millióféle kandalló, cserépkályha, kemence létezik a világban. Te mennyire jártad a magad útját, illetve követtél példákat?

A sikerem egyik titka, hogy mindig magányos farkas voltam. Sokak munkáját megnéztem, de senkit nem utánoztam. Karimnak saját stílusa van, azt mindenki rögtön látja. Amikor valaki belép egy bemutatóterembe, rögtön kiszúrja: csak nem a Karim csinálta? Azt vallom, hogy ha az ember komolyan belefog valamibe, akkor adja bele, ami tőle telhető. Ne spóroljon az energiával. Előfordult, hogy bejön valaki hozzám, az idős mesterhez, és azt mondja: kellene egy kemence, de az interneten azt olvastam, hogy ezt ide kell benne tenni, azt onnan kell elvezetni. Ilyenkor azt szoktam válaszolni: Uram, egy dolgot hadd mondjak magának. Ön a valóságban van itt, a műhelyemben. A kemencét megfoghatja a saját kezével, belenézhet, megkopogtathatja, kinyithatja az ajtaját. Itt áll ön előtt egy idős ember, aki ezt készítette, itt a műhely, ahol csinálta. De vajon tudja-e, ki osztja az észt az interneten? Egyáltalán, csinált-e életében egyetlen kemencét vagy kandallót? Vagy csak összekopizta innen-onnan, amit talált, anélkül, hogy a kezét valaha összepiszkolta volna? Úgyhogy az internetre előttem nem érdemes hivatkozni. Nem állítom, hogy amit olvasott nem jó, én viszont 30 éve készítek olyan kemencéket, amikre még soha nem érkezett panasz. Ez bevált, szeretik, megbízható. Az anyagról, amiből csinálom, ott a bizonyítvány. A személyes tapasztalatának higgyen, az emberi megérzésére hallgasson.

Nem kockázatos helyretenni egy potenciális vevőt?

Nem, sőt! Néha jönnek hozzám olyan ötletekkel, amelyekről elsőre tudom, hogy nem jók. Van, aki úgy reagál: Mester, megfizetem, ha így és így csinálja. Erre az a válaszom: Ne haragudjon, de amit kér, az egyszerűen rossz elképzelés. Az én kemencéimben, az ajtóvasba öntve, egész életére ott a garancia: Karim mester műve. Igen nehezen szereztem meg ezt a hírnevet és tekintélyt. Óvom és ragaszkodom hozzá. Az orvosnak meg meri mondani, hogy a szikével ne ide, hanem amoda vágjon? Ha ilyet kér, menjen nyugodtan valaki máshoz.

A fiad tovább viszi-e az apai örökséget?

Sajnos őt kudarc érte. Én azt szerettem volna, hogy a budai oldalon, Nagykovácsiban is legyen egy üzletünk. Úgy gondoltam, hogy azt majd az építész fiam viszi, és kicsit könnyebb lesz nekem is. Gyönyörű telepet nyitott Nagykovácsiban, elegáns helyen. Kinn és benn is feltöltöttük szebbnél szebb termékekkel, a cégtáblán ott fénylett, hogy Karim kemence. Hirdettük tévében, plakáton, szórólapokon, de nem indult be az üzlet. Mindenki engem keresett ott is. A fiam szomorúan mondta: apu, aki bejön, gyönyörködik, aztán megkérdezi: és hol a mester? Mire mondom, hogy én vagyok az, Nazhat Árpád. Igen? Akkor mondja meg a Mesternek, hogy jó egészséget kívánok, aztán elmennek. Egyetlen kemencét sem tudott eladni. Azt mondta: apu, ez egy olyan elvont szakma, hogy csak te tudod, hogyan kell csinálni. Úgyhogy ez a próbálkozás kudarcot vallott. Az egész telepet eladtam. Nem megy. Úgy tűnik, ezt a szakmát magamnak találtam ki, és én is fogom eltemetni. Pedig bárki jönne, szívesen elmagyaráznám, de nem akarja senki folytatni. Nem tudom az okát. Az oktatási minisztériumból már vagy 10-15 évvel ezelőtt engedélyt kértek, hogy oktathassák a kemencéimet. Szóval tananyag lettem. A Praktiker áruházak bejáratánál pedig mindenki megnézheti a hordozható Karim-kemencéket.

Fotó: www.karimkandallo.hu

Mondtad, hogy külföldről is érkeznek megrendelések.

Hogyne! Bár a telefonon érdeklődőknek azt szoktam mondani: a menyasszonyt házasság előtt meg kell nézni. Nekem mindegyik gyártmányom kedves, de más találhat benne kifogást. Én gyártom, az én gyermekem, de mindenkinek el kell döntenie, ezt akarja-e. Történt így egy jópofa eset. Csörgött a telefon, valaki érdeklődött, én meg rákérdeztem: Uram, milyen messziről beszél? Nem lenne egyszerűbb, ha beugrana? Mire nevetve azt mondta: Mester, csodálkozni fog, én egy óceánjárón utazom, és az internetet böngészve akadtam az Ön kemencéjére. Itt, ezen a hatalmas vízen hirtelen eszembe jutott, milyen az otthon hangulata a kemence mellett. Majd megkérem a pesti barátomat, hogy helyettem menjen be Önhöz. Aztán jelentkezett egy Kanadában élő magyar orvos is, aki hazai kenyeret akart enni Észak-Amerikában. Oda is kiszállítottuk. Azóta tudom, hogy a kemencének 320 kiló a súlya, mert meg kellett mérni a szállításhoz. Az ilyen esetek mindig lelki erőt adnak a folytatáshoz. Addig jó, ameddig kopognak az ajtón. A fiamnak és a kollégáimnak is mindig azt mondom: csak a kiváló minőség hoz újabb vevőket. Az utcáról erőszakkal nem lehet a vásárlót berángatni. Az internet világában a jó és a rossz vélemény is pillanatok alatt elterjed. Olyat kell csinálni, hogy a vásárló szomszédja is kedvet kapjon.

 

 

címkék:
És ezeket olvastad már?