Karim mester, a kandallók és kemencék királya

Az életedben a tűz milyen szerepet játszik? Gondolom, a lelked is ezzel rokon.

Nem gazdag családból származom. Mivel nyolcan voltunk gyerekek – hat fiú és két kislány – igen szűkös körülmények között nőttünk fel. A tűzimádásom talán onnan ered, hogy nálunk nemhogy központi fűtés nem volt, de még kályha sem. A faszenet legyezgettük az udvaron, egy díszes széntartóban. Olyasmit képzeljen el, mint amilyenben manapság a grilleket sütik. Aztán, mikor a szén felizzott, bevittük a házba. Akkoriban nem nagyon tudtunk arról, mi a szén-monoxid. Örültünk, hogy kis meleghez jutottunk. Úgy, ahogy régen a magyarok is szabad tüzet raktak a sátorban vagy a konyhában, a kémény pedig a helyiség közepén volt. Ha egy tojást vagy krumplit akartunk sütni, beleraktuk abba a parázsló faszénbe. Máig él az emlékeimben annak a kovászos kenyérnek az emléke, illata, amit egy szimpla vasplatnin készítettünk. Más nem kellett hozzá. Mindig a tűz közelében akartam lenni, élveztem a látványát. Annyira, hogy kisfiúként egyszer majdnem rá is mentem. Volt egy kis megtakarított pénzem. Azon a bazárban egy egészen kevés lőport vettem, gondoltam, kipróbálom, mint a tűzijátékot. Először csak egy körömnyit dobtam a tűzre. Tetszett nagyon, ahogy lobbant. Felbátorodtam, és az egészet rádobtam. Akkorát robbant, hogy méterekre repített. A karom is megégett akkor. De a tűzimádattól ez sem tudta elvenni a kedvemet.

Hogy kerültél végül a kurdisztáni hegyekből a budapesti Műegyetemre?

Idővel az egyik bátyám elvégezte a főiskolát, így eltarthatta a családot. Édesanyám akkor azt mondta nekem: fiam, szabad vagy, mostantól azt lépsz, amit jónak látsz. A testvéred viszi tovább a stafétabotot. Az persze eszébe sem jutott, hogy külföldre is mehetek. Jött a rendszerváltozás, megdöntötték a királyságot, hatalomra került Szaddam Huszein, jó viszonyba került az akkori szocialista országokkal, és rengeteg ösztöndíjat hirdettek meg irakiak számára Kelet-Európában. Én is érdeklődtem a bagdadi művelődési minisztériumban. Emlékszem, akkor mindenki Moszkvába akart menni. Én is afelé kacsintgattam, ahogy az összes haverom. De ekkor közbeszólt a véletlen. Egy szintén kurd diákkal futottam össze, aki azt mondta: Karim, ne menj Moszkvába. Van egy sokkal jobb hely, Magyarország. Jelentkezz át, nem fogod megbánni. Ez a találkozás eldöntötte a sorsomat: 18 évesen elhagytam a szülőföldemet és Budapestre utaztam. Én ugyan nem iszom szeszes italt, de az érkezés örömére berúgattak az évfolyamtársaim magyar pálinkával.

A magyar nyelvet mennyire volt nehéz megtanulni?

Egyáltalán nem. Sokkal könnyebben ment, mint például az arab anyanyelvűeknek. Ők nem tudták ejteni az ny, a zs vagy a ty betűt. Én meg három hónap után már beszéltem, előadásokat hallgattam a Műegyetemen. Meggyőződésem, hogy valami rokonság van a kurdok és a magyarok között. Nemcsak a kiejtés ment könnyen, hanem sok olyan szót is felfedeztem, ami kurdul is nagyon hasonló. Azt azért is mondhatom teljes meggyőződéssel, mert amikor rokonaim érkeztek látogatóba, néhány nap után egyedül vásároltak a Lehel piacon.

Hogy jött képbe gomba helyett a kandalló?

Ha poénkodni akarnék, azt mondanám, kaptam egy égi jelet. Mégpedig a házasságkötésem napján. Addig egyetlen kályhát ismertem. Azt, amivel az albérletünkben fűtöttünk. Eljött az esküvő napja, ideérkezett Irakból két bátyám. Túl voltunk már a ceremónián és a banketten, és ünnepi ruhában visszamentünk a lakásba. A házi néni annyira szeretett bennünket, hogy mindent odakészített a tűzrakáshoz: fát, gyújtóst, brikettet. Én meg a nagy izgalomban úgy megraktam a kályhát, hogy amikor begyújtottam, belobbant az egész. A feleségem ott állt a hófehér menyasszonyi ruhájában, és egyszer csak: bumm. Csupa korom lett minden. Lehet, hogy e miatt a malőr miatt lettem kályhás. Nehogy ez még egyszer előforduljon velem az életben. De az arám jól viselte, ma is ő a feleségem.

Magyar lányt vettél el?

Igen. Nagyon szeretem a feleségemet. Egyetemistaként itt nem volt senkim. Úgyhogy, amikor elvettem Babikát, őt halmoztam el minden szeretetemmel. Meg a kisfiunkat, Árpádot, aki nem sokkal később megszületett. Olyan alomból, olyan kultúrából jöttem, amit a szeretet vezérel. Ez ingyen van, mégis ez a legdrágább, amit a családtól kaphatunk. Végzés után nem is akartam itt maradni. Akkor már, mint diplomás építész, a feleségemmel az oldalamon visszamentem Irakba, Kurdisztánba tanítani. A felségemnek meg akartam mutatni, honnan jöttem, hogy él a családom, miből élek, hogy tudja, mit vállalt, amikor hozzám jött. Akkor a fiunk, Árpád már kétéves volt. Reggelente elmentem az egyetemre, este jöttem vissza, addig meg a feleségem a családommal töltötte az időt. A nyelvet nem beszélte, de igyekezett alkalmazkodni. Segített főzni, megtanulta az ottani recepteket. A mai napig kurd ételeket főz nekem. Ráadásul veszélyessé is vált a helyzet Irakban. Szaddam és a kurdok között kitört a háború. A feleségemet távol akartuk tartani ettől, nehogy megijedjen. Egy nap, amikor épp tüzérségi párbaj zajlott, és a lövedékek a fejünk felett repkedtek, a feleségem megkérdezte édesanyámat, mik ezek a robbanások. A mama meg azt mondta neki: Szaddámnak születésnapja van, tűzijátékkal ünneplik.

Ő hogy viselte ezt a helyzetet?

Láttam rajta, hogy szomorú. Meg is értettem, hisz én a napjaimat tőle távol, munkával töltöttem, esténként találkoztunk csupán. Őneki nap közben a nagymama maradt, akivel kurdul kellett volna kommunikálnia. Nálunk természetes dolog, hogy a három generáció egy fedél alatt él. Mi nem mellőzzük az idősebbeket. Úgy tartjuk, hogy a fiataloknak szükségük van az öregek bölcsességére és élettapasztalatára, hogy ne kövessünk el az életben elkerülhető hibákat. Európában ez másként van, amivel én nem értek egyet. Itt alighogy kinőnek a tinédzserkorból a gyerekek, azonnal elhagyják a szülői házat. Magukra hagyják az öregeket. Szerintem ez nincs jól így. De visszatérve a feleségemre: egy idő után arra a döntésre jutottunk, hogy visszajövünk Magyarországra. Bár odahaza, Irakban jó fizetésem volt, mindent megtettem, hogy a feleségem ne érezze szorongva magát. Volt egy kis lakásunk a XIII. kerületben, azt fenntartottuk, hátha nem sikerül visszailleszkedni Irakban. És elkezdődött egy új fejezet az életünkben. A kandallós korszak.

Hol volt az első üzleted?

Az első kerületben, az Attila úton. Akkoriban támogatták a szolgáltatásokat, ezért bementem a tanácshoz, és mondtam, hogy iparos vagyok. Ajánlottak egy régóta zárva tartó üzlethelyiséget, ami korábban hentesboltként üzemelt, de a nagy esőzések alkalmával befolyt a víz. Közöltem, hogy nekem ez nem gond, megoldom. Úgyhogy kiutalták nekem, és végre saját üzletem, műhelyem lett. Onnan, arról a hatvan négyzetméterről indult ez az egész. Szépen kialakítottam, beállítottam egy gyönyörű kandallót és egy kemencét, a feliraton pedig ott díszelgett: Karim Kandalló. Kiváló hely volt. Majdnem tíz évig ott dolgoztam. Utána szinte már ment magától. Olyan szépségeket készítettem, hogy művész címet is akartak adományozni nekem.

Magyar mesterektől is tanultál?

Természetesen. Azt szoktam mondani, hogy a magyaroknak a tudásért nem kell a szomszédhoz menni, csak le kell hajolni érte. Ebben az országban minden tudás megtalálható, csak utána kell járni. Manapság az embereknek kezd elegük lenni a művi dolgokból. Vissza akarnak térni a hagyományokhoz. Sok székely embert is alkalmaztam itt, volt, hogy 15-en is dolgoztak a műhelyben. Figyeltem, ahogy ők készítették a kemencét. Mondták, hogy ne szóljak bele, hadd mutassák meg, ők mit tudnak. Végig logikusan csinálták. Nagyon sokat tanultam a hagyományaikból, és magam is meglátogattam őket a Székelyföldön, hogy részesülhessek a tudásukból. A tanácsaikat adaptáltam a magam szakmai tapasztalataiba, módszereibe.

Ha érdekel, hogy Karim milyen utat járt be, olvasd el a teljes interjút ide kattintva!