„Elfog a kétségbeesés, hogyan éljem le az életem a férjem nélkül” – Attila 6 hónapos kisfiát hagyta hátra

Fia­tal emberek értelmetlen halálakor nehéz megszólalni. A hatszáznál is több Covid-árva megindító sorsa miatt azonban nem mehetünk el szó nélkül az elmúlt hónapok veszteségei mellett.

„Hogyan élem meg most ezt a helyzetet? – kérdez vissza Kontra Attiláné Szandra. – Nagyon hullámzóan.

Vannak időszakok, amikor elfog a kétségbeesés, el sem tudom képzelni, hogyan fogok leélni egy egész életet a férjem nélkül. Attila volt a legjobb ember, akit ismertem, nagyon szerettük egymást.

Ebben az embert próbáló helyzetben a szüleim segítségére és Attila családjára is számíthatok. Egy ilyen fiatal és jó ember halála abszurdum. Úgy gondolom, nekem az egyik nagy feladatom az lesz az életben, hogy megpróbáljak értelmet adni az értelmetlennek azzal, ahogyan élek és ahogyan a kisfiunkat nevelem. Hogy egyszer majd azt mondhassam: Attila halála nem volt hiábavaló. A mély gyászban is igyekszem minél többször hálát adni Istennek, amiért ennyi ideig is részem lehetett a férjem életében. Attila nagyhétfőn halt meg, húsvétkor. Jézus Krisztus feltámadása ad hitet, hogy egyszer majd újra találkozunk. Akkor nagyon félnék, ha ezt nem így gondolnám”.

Kontra Attila magyar, filozófia és teológia szakos tanár, költő 41 évesen hunyt el koronavírusban. Február végén kapta el a betegséget, felesége enyhe tünetekkel esett át a fertőzésen, Attila állapota azonban rosszabbra fordult. Saját lábán ment be a kórházba, ahol másfél hét után intenzív osztályra került, majd újabb két hét alatt legyőzte őt a betegség.

„Fiatalon és hirtelen szakadt félbe az élete, erre nem lehetett felkészülni. Az utolsó napig bizakodtunk, rengetegen imádkoztunk, hogy meggyógyuljon – mondja Szandra. – Attila mélyen hívő, nagy teológiai tudású ember volt, aki Pilinszky János eszkatológiai témájú – a végső dolgokról szóló – publicisztikai írásait tanulmányozta. Időnként mi is beszélgettünk a végső kérdésekről, és ezeknek a mély beszélgetéseknek az emléke, hogy nem tabusítottuk egymás közt a halál témáját, szintén segít a gyász feldolgozásában”.

Mindketten a Pázmány-egyetemre jártak, tíz év különbséggel. Attila egykori kollégiumi szobatársa tette ki a pázmányos öregdiákok közösségi oldalára a gyászhírt, amelyre a barátok és volt csoporttársak azonnal reagáltak. Szandrának nagyon jólesett az a rengeteg kedves emlék, amelyet férjéről, a jólelkű, jó humorú, szerény, de okos Kontra Attiláról megosztottak az ismerősök.

„A lelki és az anyagi támogatásért is nagyon hálás vagyok – erősíti meg az özvegy. – A pénzbeli segítséget először nem szerettem volna elfogadni, de végül úgy döntöttem, hogy megadom kisfiunk babakötvényének számlaszámát, így a pénz Lőrincé lesz, amikor majd nagykorúvá válik. A család mellett sok-sok közös barátunk és tanár kollégám is rendre felajánlja a segítségét. Özvegy ismerőseimmel jólesik beszélgetni, hiszen ők saját tapasztalatból tudják, mi segíthet egy ilyen tragédia feldolgozásában. Érzem a szeretetet, érzem, hogy nem vagyok egyedül. Időnként pedig az itthoni könyveinkben fellapozott gondolatok is kapaszkodót nyújtanak”.

A kétségek között a hat és fél hónapos Lőrinc most erőforrás és feladat a mindennapokban.

„Ő most az életem értelme – mondja Szandra a Magyar Nemzetnek. –

Nagyon fáj, hogy neki nem lesz saját emléke az édesapjáról. Viszont idővel a család és Attila jó barátai is rengeteg együtt átélt történetet tudnak majd mesélni róla Lőrincnek.

És persze itt van a férjem szellemi hagyatéka, a szinte teljesen befejezett doktori disszertációja, amelynek végleges formába öntésében konzulensei ajánlották fel segítségüket. Verseivel és dalszövegeivel együtt ezt is szeretném örökségül átadni a kisfiunknak. Sokunk feladata lesz ezeket az értékeket Lőrincnek továbbadni, hogy a szívében élhessen az édesapja”.