Esterházy János emlékét idézték

Esterházy János élete során a magyarság megmaradását és azt a gondolatot képviselte, hogy minden nemzetnek joga van a létezéshez – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a mártírsorsú felvidéki politikus emlékére rendezett ünnepségen és díjátadón vasárnap a Parlamentben.

Semjén Zsolt úgy fogalmazott: Esterházy János képviselni tudta a szlovák és magyar, illetve a közép-európai és magyar sorsközösséget egyaránt, és azt, hogy mindenkinek kötelessége saját nemzetének megőrzése, értékeinek felmutatása. Szimbolizálja és bizonyítja azt, hogy a kereszténység és a magyarság nem egymással szemben álló, hanem egymásra mutató valóság.     

Rámutatott: nem képzelhető el „egyetemesebb valóság” a kereszténységnél és az egyháznál, az evangélium tanítása érvényes térben, időben, témájában mindig és mindenhol.

Az egyetemes kereszténység és egyház mindig tisztában volt az ember antropológai valóságával, azzal, hogy egy konkrét történelmi közösségnek, a nemzetnek a tagjai vagyunk. Isten az égi haza mellett földi hazát is adott, és az égi hazához is hűtlen az, aki a földi haza sorskérdései elől dezertál – fogalmazott.

Hozzátette: elsődleges „állapotbeli kötelessége” mindenkinek a saját családja felé van, de szélesebb értelemben „állapotbeli kötelessége” mindenkinek a saját nemzete sorskérdéseivel törődni.

Minden nemzet Isten egy gondolata, olyan sajátos értékgazdagság, amit csak az adott nemzet adhat, és minden nemzet alapvető küldetése, hogy a saját értékeit megőrizze, kimunkálja és felmutassa – húzta alá.

Ha bármelyik nemzet eltűnne a történelemből, akkor az egyetemes emberiség lenne szegényebb, csonkább – hangoztatta Semjén Zsolt.

A kereszténység formálta Európát, és az európai nemzetek mindegyike fiatalabb, mint az egyház, a kereszténység tehát nem megszüntette a nemzeti létet, hanem lehetővé tette a megszületését, a kibontakozását és fennmaradását – mutatott rá, megjegyezve: ha a kereszténységgel ellentétes lenne a nemzeti lét, akkor ezek a nemzetek nem jöttek volna létre.

Felidézte Esterházy János hitvallását, amikor volt bátorsága – a horogkereszt uralma idején – azt mondani, „mi csak egy keresztet ismerünk, a Golgota keresztjét”.

Semjén Zsolt kiemelte, Esterházy János azért tudott utat mutatni az embertelenségek korában, mert tekintetét a Golgota keresztjére és – a vörös csillag uralma idején – a betlehemi csillagra függesztette. Ez a betlehemi csillag, ami a magyarságnak, Közép-Európának, a világnak utat mutat, és „adja a Jóisten”, hogy Esterházy János hitvallása és vértanúsága utat mutasson mindannyiunknak és kérjük, hogy minél előbb oltárainkon tisztelhessük – fogalmazott.

Az ünnepségen a Rákóczi Szövetség Esterházy-díjjal tüntette ki Majnek Antal nyugalmazott munkácsi római katolikus püspököt, a kárpátaljai magyarokért és minden Kárpátalján élő emberért végzett szolgálata elismeréseként.

Berhidai Piusz tartományfőnök laudációjában Majnek Antal magyarsága mellett kiemelte, hogy valóban katolikus módon szolgálja a rábízottakat. Testvérként a testvérek közt, mindig szem előtt tartva a vértanúk példáját, és vállalva a kereszt hordozását.

Majnek Antal mérnökként végzett, majd 1977-ben lépett be a ferences rendbe. 1981-ben tett örök fogadalmat, 1982-ben szentelték pappá. 1989-ben egyike volt a kárpátaljai szolgálatra küldött három missziós atyának. Nagyszőlősön ferences közösséget alakítottak, 1995 decemberében nevezték ki címzetes püspökké.

Számos kezdeményezés fűződik a nevéhez a mai napig, a mostani „vészterhes időkben” is. A tartományfőnök megemlítette többek között a helyi egyházközösségek megerősítését, újak alapítását, óvodák, karitász és rehabilitációs központ létesítését, egyházmegyei újság kiadását, a katekéták képzésének megszervezését. 1997-től Kárpátalja apostoli kormányzója, majd a munkácsi egyházmegye püspöke 2002-től 2022 végéig.

Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a díjazottat méltatva kiemelte: 34 éves kárpátaljai szolgálatából 26 évet szolgált alázatosan és hűséggel püspökként. Híveitől nem távolodott el, nyugdíjazott püspökként is elvállalta öt egyházközség lelkipásztor ellátását, részt vett a karitatív és szociális segítségnyújtásban, az adományok rászorulókhoz való eljuttatásában. Három évtizedes szolgálata alatt többembernyi munkát végzett el, elévülhetetlen szerepe volt a Szovjetunió széthullása után a magyar anyanyelvű kárpátaljai római katolikus egyház újjáépítésében, a munkácsi római katolikus egyházmegye megszervezésében, a templomok megújításában, a munkácsi Szent István Líceum megalapításában és a felső Tisza-vidéki óvodák létrehozásában.

Majnek Antal közössége nevében megköszönte a díjat, és úgy fogalmazott: Kárpátalján most sem szűnt még meg a szenvedés, de mindannyian a reménység hordozói vagyunk. Azt mondta, bízik abban, hogy egyre többen ismerik fel, Isten az összes nemzet ura.

Az emlékünnepségen részt vett Arkadiusz Adamczyk lengyelországi egyetemi tanár, akinek „Tiszteljük egymás nemzeti meggyőződését…” – Esterházy János gróf életpályája című könyvét Pelyach István történész mutatta be.

Esterházy János (1901–1957) a szlovákiai magyarság két világháború közötti politikai vezetője volt.

A második világháború után letartóztatták és a csehszlovák hatóságok átadták a Szovjetuniónak, ahol koholt vádak alapján kényszermunkára ítélték és a Gulágra küldték. A szlovák Nemzeti Bíróság 1947-ben halálra ítélte a fasisztákkal való együttműködésért. Később elnöki kegyelemben részesült és életfogytiglant kapott, majd ezt egy általános amnesztia során huszonöt éves börtönbüntetésre módosították.

1957. március 8-án, a morvaországi Mírov börtönben halt meg.

56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után halt meg Esterházy János a mírovi politikai foglyok börtönében, Csehszlovákiában. 1942. május 15-én, a szlovák parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott. A háború után mégis letartoztatták, s a Gulágra hurcolták. A csehszlovák hatóságok távollétében halálra ítélték, majd "kegyelemből" életfogytiglanra mentették. Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon.

Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon, a mai Szlovákia területén. Apja, idősebb Esterházy János (1864–1905) korai halála miatt özvegye, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő (1875–1956) egyedül nevelte három gyermekét: Lujzát (1899–1966), Jánost és Máriát (1904–1975).  Élete első időszakának meghatározó élménye volt a lengyel édesanyától kapott mély istenhit, valamint a vegyes lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta. 1924-ben vette feleségül Serényi Lívia grófnőt. Házasságukból két gyermek született, János és Alice. Középiskoláit Budapesten végezte, majd birtokaira vonult vissza gazdálkodni. Azok közé tartozott, akik nem akartak könnyen belenyugodni a trianoni döntésbe. Ott találjuk őt a soproni népszavazást kiharcoló diákok között, majd szülőhelyének védelmében lett tagja egy Nyitrán szerveződő szabadcsapatnak.

1919-ben, az új ország, Csehszlovákia kormánya által meghozott földreform és az ebben kiszabott súlyos adóterhek következtében az Esterházy család sok más arisztokrata-birtokos családdal együtt egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe került. Esterházy ennek ellenére a kisebbségi léthelyzetben maradást választotta, s nem költözött a család trianoni Magyarország területén fekvő birtokaira. Itt az önvédelem lehetőségeit keresve került kapcsolatba a magyar kisebbség szerveződő politikai pártjainak vezetőivel. A gazdasági kényszer sodorta őt politikai pályára. Fiatalon, 1932. december 14-én lett az országos Keresztény Szocialista Párt vezetője. 1932-től a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. A mindig jókedélyű, a cigányzenét és a vigasságot kedvelŐ gróf már fiatalon a szlovákiai magyarság pártok feletti összefogásának lehetőségeit hirdette. Pályázatok kiírásával akarta ösztönözni egy olyan történelmi munka megszületését, amely nagyobb öntudatra sarkallja a kisebbségbe szakadt szlovákiai magyar közösséget.

Arisztokrata származásához nem ragaszkodott, nem szerette, ha grófnak szólítják. Lelkes szervezőként a dél-szlovákiai magyar települések egész sorát járta be. Örömmel vette az egyszerű emberek szíves vendéglátását, s maga is kész volt azonnal a bajbajutottak segítségére sietni. Ilyen volt az 1932-es kárpátaljai nagy árvíz esete is, amikor az árvízkárosultak megsegítésére országos gyűjtést indított.

Az 1935-ös parlamenti választásokon Kassán képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyar kisebbség érdekeinek következetes védelmezője és a fennálló igazságtalan viszonyok kérlelhetetlen bírálója volt. 1936-ban a két magyar párt (az Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Benes· elnök a pártja számára kormányzati szerepet, neki magának pedig tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel kormányában, ő azonban ezt a nem mindennapi ajánlatot visszautasította, mondván, hogy előbb a kormány tegyen érdemi változtatásokat a kisebbségekkel szembeni politikájában, mert amíg ez be nem következik, addig ő nem kívánja nevét adni egy magyarellenes politikához.

1938-ban, az elsŐ bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy ő a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad, s inkább a határ túlsó oldalán rekedt mintegy 65-70 ezer magyarral vállal sorsközösséget, bár Magyarországon felsŐházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá. A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait. A Tiso-féle szlovák állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét. A nagyrészt szórványban élő szlovákiai magyarság megmaradásának érdekében kidolgozta a „Magyar Család” és Magyar Házak programját.

A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, s írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel. Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőként – és parlamenten kívül magánemberként – védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, sŐt, az üldözött szlovákiai szlovákokat, cseheket és zsidókat is. A szlovák parlamentben – szinte egyetlenként – élese bírálta a totalitarizmusra berendezkedő szlovák politikai módszereket, a személyi kultuszt, a koncentrációs táborok felállítását, az állami erőszak és diszkrimináció egyre szaporodó megnyilvánulásait. Ezzel együtt mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar–szlovák egymásrautaltságnak és sorsközösségnek. Máig kellően nem méltatott érdeme az, hogy ezeket a kérdéseket el tudta választani az aktuálpolitika mindennapi harcaitól, s bennük hosszú távra érvényes, követendő programot tudott mind a magyar, mind pedig a szlovák társadalom elé tárni.

Sohasem vált az egész államberendezkedést egyre inkább meghatározó náci ideológia kiszolgálójává. („A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – mondotta.) 1942. május 15-én, a szlovák parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Hamis útlevéllel üldözött zsidók tömegét juttatta át a magyar–szlovák határon. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.

Passzív ellenállása miatt egyre több támadás érte a szélsőjobboldal felől. Karakán jelemét azonban a kiépülő diktatúra körülményei közepette sem adta fel, s véleményét továbbra sem rejtette véka alá. Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló Szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”. Kijelentéseiért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselŐi mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították, s fél év börtönbüntetésre ítélték. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok is letartóztatták és halálosan megfenyegették Esterházyt, mivel élesen bírálta Őket, és szlovákiai pártját nem volt hajlandó nyilas párttá átszervezni. A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene. Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát, és bár elmenekülhetett volna, mégis a helyén, Pozsonyban maradt.

A háború befejezte után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt. A memorandum átadása érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustáv Husak belügyi megbízottól, aki azonban letartóztatta, s átadta őt az NKVD-nek. Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek – tíz másik pozsonyi magyarral együtt – 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal 10 év javító munkatáborra ítélték. A Gulágok poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdŐbetegséget kapott, egészségi állapota az 1948-as év végére válságosra fordult.

Közben Pozsonyban 1947. szeptember 16-án – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság. Családja közben szétszóródott. Édesanyjának és Lujza nővérének sikerült Nyugatra menekülniük. Felesége gyermekeivel Magyarországra költözött. Gyermekeinek, Jánosnak és Alice-nak viszontagságos körülmények közepette ugyancsak sikerült Nyugatra távozniuk. A csehszlovák hatóságok kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. A szovjetek a súlyos beteg Esterházyt 1949-ben szolgáltatták ki a csehszlovák szerveknek. Hazatérte után az akkor még Szlovákiában élő húga, Mária és néhány ügyvéd ismerőse kegyelmi kérvényt adott be a csehszlovák államelnöknek, Klement Gottwaldnak, aki a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglanra változtatta.

Az ítélet módosításkor kórházi kezelés miatt egy ideig Pozsonyban őrizték, ahol szökése elő volt készítve. Az előre eltervezett akció végrehajtását Esterházy János azonban ismét elutasította, mondván, ő nem bűnös, nincs mi elől elszöknie. Ezt követően a súlyos beteg Esterházyt Csehszlovákia több börtönében is őrizték. Az állandó áthelyezésekre azért volt szükség, mert nézeteivel úgymond „károsan befolyásolta rabtársait”. A róla érkező hírek szerint már a Gulágban is fogolytársai lelki támasza volt. Itthon ugyanígy néma méltósággal viselte sorsát. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott, mivel „fogva tartása még nem érte el célját, átnevelésének megvalósulását”. Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy az igazság az ő esetében is győzedelmeskedni fog, és rabtartói szabadon engedik. 1955-ben a Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulójára adott általános amnesztia jegyében büntetését 25 évre mérsékelték, de ebbe nem számították bele a Gulágban eltöltött éveit.

Börtönében az 1956-os magyar forradalom híre még visszaadta számára a szabadság reményét, de november 4-e után állapota rohamosan rosszabbodott. Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg. Ezt a kérését is megtagadták. A mírovi politikai foglyok börtönéből jövő utolsó üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét felajánlotta a magyarság fölszabadulásáért. Itt halt meg 1957. március 8-án, 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után.