Mínuszban Németország kereskedelmi egyenlege.

Németország 1991-es újraegyesítése óta nem volt példa arra, hogy az ország kereskedelmi egyenlege veszteséges legyen, a májusi hónapot azonban egy milliárd dolláros hiánnyal zárta a német gazdaság, írta közösségi oldalán Orbán Balázs. A miniszterelnök politikai igazgatója szerint a kialakult helyzethez a német gazdaság egyoldalúan működő szerkezete, valamint politikai vezetésének elmúlt időszakban meghozott hibás döntései egyaránt hozzájárultak, a várható recessziónak pedig Németországon túl az eurozóna is az áldozata lehet.

Harminc év után először lett negatív a német kereskedelmi egyenleg – írja Orbán Balázs közösségi oldalán írt bejegyzésében. A miniszterelnök politikai igazgatója a Financial Times brit gazdasági napilap cikkéből idézve közölte: a német statisztikai hivatal legfrissebb adataira támaszkodó írás szerint a német újraegyesítés óta első alkalommal fordult elő, hogy a behozatal értéke meghaladta a kivitelét, így a mérleg egy milliárd dolláros (kb. 380 milliárd) forint  hiánnyal zárt májusban.

Orbán Balázs szerint a kialakult helyzet mögött három lényeges ok húzódik, amik összeadódva komoly recesszióba taszíthatják a német gazdaságot, vele együtt pedig az egész eurozónát,

könnyen elképzelhető tehát, hogy a múlt havi kereskedelmi hiány csak a folyamat kezdete.

A negatív külkereskedelmi mérleg egyik oka a hirtelen megnövekedett energia árak, aminek következtében egy év alatt harmadával emelkedtek az importárak – írja bejegyzésében Orbán Balázs. Másik lényeges szempont a német-orosz kereskedelmi egyensúly felborulása, tekintve, hogy az Oroszország elleni szankciók, a járvány miatti kínai lezárások, valamint az ellátási láncok zavarai miatt a német áruk nem találtak maguknak piacot. Jól példázza mindezt az Oroszországba irányuló német export mértéke, ami az egy évvel ezelőttihez képest a felére csökkent.

Orbán Balázs szerint a probléma jóval korábban keletkezett eredőjeként a német gazdaság egyoldalúságát is megemlíti, tekintve, hogy német közgazdászok a gazdasági modell túlzott exportorientáltságára és az abból fakadó sérülékenységre már korábban is felhívták a figyelmet. 1990 után a kivitel vált a növekedés legfontosabb elemévé, ami annak versenyképességén, vagyis az alacsony árakon alapult. Ezért volt képes az egyenleg a ’90-es évek és különösen a 2008-as válság óta hatalmas többletet felmutatni-írja Orbán Balázs, majd hozzáteszi, ez a korábban kedvező folyamat most a visszájára fordulhat.

„A pandémia és a mostani gazdasági válság hatásai – a háborús inflációval együtt – rámutatnak arra, hogy ez az egyoldalúság komoly kockázatokat hordoz magában. Elég csak arra gondolni, hogy a német munkahelyek negyede exportorientált ágazatokhoz köthető, így most azok is veszélybe kerülhetnek”.  

Bejegyzésében az elkövetkező időszak kihívásait vizsgálva megjegyzi, könnyen lehetséges, hogy egy várható recesszió a német gazdaságon túl az eurozónára is kiterjedhet,

ezt a kimenetelt alátámasztja az eurozónába tartozó tagállamok összesített kereskedelmi egyenlege, ami legutóbb  32,4 milliárd eurós hiánnyal zárt. 

„Nem meglepő, hogy az ING nevű globális pénzügyi szolgáltató elemzői a második negyedévre már zsugorodó német GDP-vel számolnak, és azt is felvetik, hogy Németország és az eurozóna idén recesszióba süllyed” – tette hozzá a politikus.

Orbán Balázs szerint az egész Európára ránehezedő inflációs nyomást a magyar gazdaság a négy árstop politikájával tudta érdemben kikerülni, aminek eredményeképpen körülbelül 6 százalékkal csökkenteni tudták a pénzromlás mértékét, majd hozzáfűzte, „Egyúttal nemet mondunk azokra a brüsszeli elképzelésekre is, amelyek az orosz energiahordozók betiltásával végső soron a magyar emberekkel fizettetnék meg a háború árát”. 

Bejegyzése végén hangsúlyozta, a válság felszámolásához mindenekelőtt békére van szükség, ami nem csupán hazánk, hanem az Európai Unió érdeke is.

A válság hatását tekintve igazi vízválasztó: bukott és talpon maradó államokra osztja fel a világot, köztük pedig újraosztva a javakat is – elemezte a világgazdaság folyamatait Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a háborús inflációtól kezdve a látszólag elkerülhetetlenül bekövetkező recesszióig. A miniszter sorra vett több nyugati országot és azok „takarékossági javaslatait”, továbbá Magyarország helyzetét is ismertette az átalakuló világban. Prognózisa szerint itthon valószínűleg sikerül elkerülni a recessziót, de a gazdaság növekedése 2023-ban erősen lassulhat.

A háborús energiaválság olyan dolgokra kényszeríti a legfejlettebb országok kormányait is, amik korábban elképzelhetetlen voltak – írja a Magyar Nemzetben Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter.

A holland kormány ajánlása úgy szól, hogy senkinek sem kellene öt percnél többet zuhanyoznia, illetve a lakását nappal 19, éjjel 15 foknál többre fűtenie. Az egyik brit energiaszolgáltató alternatív fűtési ötletei között szerepel a sütő ajtajának nyitva tartása sütés után, illetve a háziállatok ölelgetése.

Az említett ötletek a szakpolitikából a családok mindennapi életébe is átszivárognak.

Olaszországban extrém módon korlátozzák a fűtést és a légkondicionálást a közhivatalokban, német városok a közvilágítás időtartamának korlátozásával kísérleteznek, egyesek csökkentenék a sebességlimiteket az utakon, hogy kevesebb üzemanyagra legyen szükség, autómentes napokat vezetnének be, ösztönözve az otthonról történő munkavégzést.

A jelenlegi válság igazán különleges, hiszen kínálati sokkok, külkereskedelmi elakadás, energia- és élelmiszer-ellátási zavarok sorozata. Ugyanakkor a válság hatását tekintve igazi vízválasztó: bukott és talpon maradó államokra osztja fel a világot, köztük pedig újraosztva a javakat is. Nem csak a harmadik világ országai, mint például Srí Lanka bukhatnak el: a fejlett nyugati országokban is elkeseredett kísérleteket látunk arra, hogy működésben tartsák a gazdaságot.

Az infláció nem csupán növekszik, de nem tudni, hol és mikor tetőzik majd. Ezzel párhuzamosan a gazdasági növekedési kilátások romlanak, a recessziós kockázat emelkedik. Az amerikai cégek pénzügyi vezetőinek többsége 2023 elejére recessziót valószínűsít az Egyesült Államokban. Az „extrém stagfláció”, két számjegyű infláció és recesszió miatt a különböző piacokon tevékenykedő befektetők feszültek, idegesen csapkodnak, azaz a volatilitás emelkedik, a tőke hazamenekül. Ilyenkor szinte csak egy dolog biztos: hogy a dollár erősödik, minden más valuta pedig gyengül.

A dollár erősödésének eközben további lendületet ad, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed agresszív (a Fed-elnök szavai­val élve feltétel nélküli) monetáris szigorítási pályára lépett, amiről nem hajlandó letérni: a júniusi 0,75 százalékpontos kamatemelés 1994 óta a legnagyobb egyszeri emelésnek számít. Az e politika mögött álló meghatározó gazdasági döntéshozók úgy vélik, az infláció visszafogása a legfontosabb cél, ennek érdekében pedig mesterségesen kell recessziót előidézni, ami kezdetben fájni fog, de megéri a szenvedés („no pain, no gain policy”).

Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszter szerint öt évig átlagosan öt százalék fölötti munkanélküliséget kell előidézni, de az sem baj, ha egy évig tíz százalékra nő a ráta. Ezek a társadalomra érzéketlen szakértők arra a logikára építenek, hogy a munkanélkülieknek kevés jövedelmük van fogyasztásra, így csökken a kereslet, ami visszafogja az árakat, ezért a jelenleginél több embert kell munkanélkülivé tenni. Ha nem lesz pénzük vásárolni, akkor majd nem nőnek ilyen ütemben az árak.

Európában a helyzet különbözik az amerikaitól. Amerika gazdaságát ugyanis le kell hűteni, miközben Európa más problémákkal néz szembe. A kontinens teljesen felesleges szankciós háborúba lavírozta magát, ami súlyosbítja az energiaválságot, illetve az inflációt. Ráadásul így már kevésbé a piaci folyamatoktól, sokkal inkább geopolitikai döntésektől függ a mutatók alakulása, amihez komoly spekulatív tevékenység társul a piacokon, fokozva az árak ingadozását.

A háborúhoz közeli országok esetében az infláció általában magasabb, ezért is beszélhetünk ebben a térségben jelentős részben háborús inflációról, ami például Magyarország esetében nyolcvan százalékban külső eredetű.

Európa tehát közelebbről érzi a háborús válságot és annak negatív hatásait, mint az Egyesült Államok, ezért itt még kevésbé kiszámítható, hogy hol lesz az infláció csúcspontja és a növekedés mélypontja. Ez a kontinens hosszú távú versenyképességét is befolyásolja, tartós sérüléseket okozva. A nehézségeket tovább tetézi a mediterrán országok adósságproblémája.

Még el sem kezdődött az Európai Központi Bank (EKB) kamatemelési ciklusa (július elején várható), de a piac már olasz államcsődről spekulál. Az EKB ezt a jelenséget már el is nevezte extrém fragmentációnak, amelynek kezelése kiemelt monetáris politikai feladat, csakhogy legyen ürügy az állampapírpiaci beavatkozásra…

A politika szemszögéből az infláció recesszióval, munkanélküliséggel való kezelése, főleg Európában, felvet néhány kérdést. A háborús inflációs helyzet kezelését miért az egyszeri munkavállalók és családjaik fizessék meg, főleg, ha ezúttal nem az ő bérigényük húzza azt? Méltányos, ha a jelentős részben profitvezérelt infláció letörését a munkavállalókra terheljük, akikkel az elmúlt időszakban szerzett extra vállalati jövedelmeket egyébként is igen kismértékben osztották meg a cégek?

A méltányossági vagy értékkérdés mellett felmerül a hatékonysági probléma is. Mi történik, ha a kínálati sokkok által hajtott infláció és a munkanélküliség között jelenleg nem áll fenn az évtizedes, közgazdasági tankönyvek által valószínűsített kapcsolat (amire Phillips-görbeként hivatkoznak), így mindkettő magas marad, és az infláció mellé még recessziót is előidézünk? Olyan ez, mintha a vakon csapkodó piacokon a vakon csapkodó gazdaságpolitika próbálna egyensúlyt teremteni.

A probléma az, hogy a háború és a háborús infláció már velünk van, amelyek anélkül is a munkanélküliség veszélyével fenyegetnek, hogy tudatosan recessziót idézne elő a fejlett világ. Ha a háborús gazdaságban még mesterséges gazdasági visszaesést is előidéznek egy-egy vezető országban, az egyre több társadalomban adja meg a gyújtóst az egyébként is parázsló társadalmi viszonyokhoz. Emmanuel Macron francia elnök például azok közé tartozik, akik a 2018-as sárgamellényes tüntetésekkel már betekintést nyerhettek e lehetséges jövőbe.

Egy biztos: a legtöbb ország – élükön leginkább Magyarországgal – már felismerte, hogy az infláció hatásaitól meg lehet védeni az embereket, el kell kerülni a megélhetési válságot

(„cost of living crisis”). Ausztria 2026-ig összesen huszonnyolcmilliárd euróba kerülő csomag részeként többek között minden osztráknak egyszeri juttatást fizet és adóterheket csökkent, illetve családi adókedvezményt emel. Ezzel együtt szomszédunkban is vannak olyanok, különösen érdekképviseletek, amelyek inkább az ársapkák magyar modelljét követnék. A magyar tapasztalat ugyanis megmutatta, hogy e megoldáson kívül kevés nemzetközi jó gyakorlat létezik, amely végül nem a vállalatok jövedelmeit növelné tovább.

A nagyobb kihívás azonban még előttünk áll.

Úgy tűnik, a fejlett világnak tényleg sikerül recesszióba manőverezni önmagát. Ma már a globális recessziótól pedig jobban kell félni, mint az inflációtól.

Az elmúlt hetekben a nemzetközi árupiacokon több nyersanyagnál áresések kezdődtek meg, ami a réz esetében másfél éves mélypontot jelentett. Az amerikai és európai hosszú állampapír-hozamok pedig csökkenésnek indultak. Mindez azt mutatja, hogy „jó” úton haladunk afelé, hogy Amerika és Németország is recesszióba kerül 2023-ban.

Itthon valószínűleg sikerül elkerülni a recessziót, de a gazdaság növekedése 2023-ban erősen lassulhat.

Magyarországon is hallhatunk olyan tarthatatlan balliberális gazdasági javaslatokat, hogy engedjük el az inflációt, valamint – a kívülről kapott lassuláson felül – erősen, tudatosan tovább fékezzük a gazdasági növekedést. Erre jó példa az ársapkák és különösen a rezsicsökkentés eltörlése, a fogyasztás erőteljes visszafogása. Csak a recesszión és a nagyobb munkanélküliségen keresztül lehet stabilizálni a gazdaságot, mondják sokan itthon is. Mindez azért fontos, mert a recesszió és az ezt kísérő munkanélküliség a megélhetési válságnak egy másik, súlyosabb foka. A gazdaságpolitikától – hazánk esetében különösen – arra számíthatunk, hogy megvédje a családokat és a munkahelyeket.

Ma már egyértelműen látszik, hogy a politika visszatért a gazdaságba, márpedig a politika még Nyugaton is különösen tart a gazdasági instabilitástól, legalább annyira, mint a közgazdászok az inflációtól. Ezért sem kívánja – remélhetőleg – egyetlen politikus sem megkísérelni, hogy a hagyományos utat járva recessziót idézzen elő.

A politika szerencsés esetben azt is felismeri: nem hagyhatja, hogy a megrázkódtatás terheit a munkavállalók, a családok, a középosztály viselje. Ezzel most először világszinten térhetnek le a tankönyvi útról egyes gazdaságpolitikusok, most először utasíthatják el egyszerre számos országban, hogy a magas infláció és az alacsony növekedés állapotából még rosszabb recessziós helyzetbe ugorjanak a társadalom megvédése nélkül.

Főleg igaz ez a mostani háborús helyzetben, amikor is maga

a háború befejezése, azaz a béke megteremtése az infláció letörésének egyetlen hatékony és egyben olcsóbb módja,

mint maga a mesterséges recesszió öncélú és káros előidézése.