Háborús pletykák nyomába eredt Ukrajnában a Ripost

Az autót és a felszerelés jó részét magunk mögött hagyva, gyalog indulunk a pletykák nyomába. A sajtóigazolványt nem lengetjük, de a fényképezővel érzékeltetjük: nem lesifotósok vagyunk, hanem munkájukat végző riporterek. A magyar oldalon együtt állunk sorba azokkal, akik a munkájuk miatt ingáznak Magyarország és Ukrajna között, vagy rokonaikhoz, barátaikhoz ruccannak át egy-egy napra. Hamarosan kiderülhet, tényleg direkt lassítják-e a határátkelést az ukránok vagy sem. 

Kifelé sem lehet gyorsan átjutni a határon

Az ingázók közül többen mesélik, hogy a válság előtt is órákat kellett ácsorogni, mire átjutottak a határon. Most egyszerre begyűjtöttek vagy tíz útlevelet, és meg kellett várni, amíg mindenkiét ellenőrzik, beszkennelik, majd kiosztják. Kiderült, azért lassú a folyamat, mert az ukrán úti okmányok nincsenek benne az uniós rendszerben, azokat külön kell elmenteni. Amikor már ismét kezünkben vannak a papírjaink, mehetünk egy állomással tovább.

Átlépjük a piros vonalat. Ez jelzi a két ország tényleges határát, de valójában még három, sorompós ellenőrzőpont áll előttünk. Az elsőnél barátságos katona igazít el, jó angolsággal, sok szerencsét és jó munkát kívánva. Egy felkockázott papírlap egy-egy kis darabját kapjuk meg tőle, amire a következő helyen dátumbélyegzőt nyomnak, az utolsón pedig elveszik tőlünk. Nem sok logikát találunk benne, mert ki az, aki a két határállomás között tudna bekapcsolódni az ellenőrzési procedúrába, és emiatt maradna papírfecni nélkül?

A következő stációnál elvben az autóval érkezőket vizsgálják, ám belőlük van kevesebb, és a gyalogosokra nem rendszeresítettek külön folyosót. Mivel most a belépő forgalom elenyésző az Ukrajnából kifelé tartóhoz képest, ezért jobbára velük foglalkoznak, és csak időnként fordul át az ügyintéző hölgy a mi oldalunkra, egyesével csökkentve az ácsingózók sorát. Tisztázzuk, hogy nem autóval jöttünk, ezért nincs szükségünk biztosításra, így csak az oltási igazolásunkat kell pluszban bemutatni. Stempli az útlevélbe, és már mehetünk is tovább. Utóbbi azért fontos, mert belépő bélyegző híján megtagadhatják a kilépést, mivel sorköteles korú férfiként úgy tűnhetünk, mint aki csak a behívóparancs elől akar elmenekülni – egy idegen ország papírjaival. Több helyről is hallani, hogy meglépnek a behívó elől a férfiak. Mivel mi több magyar okmánnyal is tudjuk igazolni, hogy életvitelszerűen Magyarországon élünk, nem nagyon kell attól tartanunk, hogy itt fognak minket. Igaz, voltak olyan kollégák, akiknek órák hosszat kellett magyarázni a „bizonyítványukat”.

Katonákkal találjuk szemben magunkat a határ után

Miután az utolsó sorompó is felnyílik, ukrán katonák lépnek hozzánk. Közlik, hogy sem őket, sem katonai tevékenységet nem fotózhatunk, és az eddig készült képeinket is át akarják nézni. Többet is cenzúráznak, melyeken határrendészeti kiírások és figyelmeztető táblák szerepelnek. Elhagyva a határt viszont már szabadon fényképezhetünk, megszólítva a menekülőket és a támogatásukra érkezett segítőket.

Megtudjuk, hogy a kiléptetésnél meglepően engedékenyek lettek a hatóságok: nem ragaszkodnak a tényleges útlevélhez, bármilyen fényképes igazolvány vagy akár a születési anyakönyvi kivonatot itt helyettesítő keresztlevél is megteszi. Mindez könnyítésnek tűnik, ugyanakkor még inkább lassítja az eljárást, hiszen még körülményesebb adminisztrációt igényel.

2-10 ezer dollárért szemet hunynak az ukránok

Többen – szigorúan név és fotó nélkül megerősítik –, hogy bizony a katonakötelezettséget se veszik olyan szigorúan, ha van elég pénz, ami segít „félrenézni”. Hogy mi számít soknak, elnézve az ukrán rendszámú Bentley-ket, Maseratikat, Teslákat, az relatív.

Állítólag az ukrán oligarchák már a háború kitörése előtt több millió készpénzzel kitömve hagyták el az országot. A kisemberektől pedig – több helyről kapott információink szerint – 2 és 10 ezer dollár közötti összeget kérnek, amiből nem csak a határőröknek jut, hanem a maffiának is. Persze időről időre példát statuálnak, az aknaszlatinai határátkelőn is lelepleztek egy csempészt, és egy határőrt is elítéltek, aki csúszópénzért segítette át a magyarokat. Nyilván nem véletlen, hogy nem ukránok buktak meg...

Minthogy nekünk nincs keretünk ilyen gyorsított ügyintézésre, ugyanakkor a több órás sort sem kívánjuk kivárni visszafelé, odamegyünk a kilépésünket intéző ukrajnai hölgyhöz, aki ezúttal is olyan segítőkésznek bizonyul, mint befelé. „De aztán ha én megyek magukhoz, nekem is intézzenek gyorsabb bejutást, mert különben megtalálom önöket” – emeli fel viccesen az ujját. És igaza van: minden adatunk a gépében, épp csak a zokniméretünket nem tudja.