Ez történik egy terrorista családjával

A londoni King's College új kutatása szerint mintegy 30.000 ember harcol az Iszlám Állam vagy más terrorszervezet oldalán. Ezek az emberek nagyrészt egymaguk, családjuk beleegyezése nélkül döntöttek úgy, hogy a radikális utat választják a jövőben. A jelenség nemcsak a férfiakat érinti, rengeteg nő is beáll harcosnak, hátrahagyva gyerekeiket, férjüket vagy épp szüleiket.

A Bild szemezgetett a kutatásból, amely érdekes következtetésekre jutott. A nemzetközi intézet 46 esetet vett alapul, ezeket próbálta összehasonlítani. Peter Neumann, az intézet professzora azt mondja, hogy a családnak hatalmas a szerepe a radikalista harcosok döntésében. Ha egy család stabil és erős, akkor kevesebb a valószínűsége, hogy egy-egy emberből terrorista váljon.

A családnak tehát egyfajta prevenciós szerepe is van.

  

A kutatás legfontosabb következtetése, hogy szinte minden család ugyanazon az érzelmi válságon megy keresztül, teljesen mindegy, hogy Tunéziában, Marokkóban, Szíriában, Dániában vagy Angliában élnek-e.  Az érzelmi válság négy összetevőből áll:

Fájdalom, zavarodottság, düh és szégyenérzet...

Fájdalom:

Ez az érzés jelentkezik legtöbbször és legerősebben. Ha valaki beáll egy terrorszervezetbe, annak meg kell szakítania a kapcsolatot a családjával. Így a fájdalmat a családtagokban a szeretett személy elvesztése váltja ki. A kutatás egy konkrét esetet is idéz, itt egy ausztrál férfi mesélt az átélt borzalomról:

A feleségem nem bírta abbahagyni a sírást, amióta szembesültünk a szörnyű hírrel. Mondtam neki, hogy el kell felejtenünk a fiúnkat... A szívem majd' megszakadt!

Zavarodottság:

Az elmaradottabb térségekben megfigyelhető, hogy amikor egy gyerek nézetei szélsőségessé válnak, a szülő nem tudja, hogy milyen borzalmakkal is járhat ez. Szintén gyakori jelenség, hogy a szülők tagadják, hogy gyerekeik terrorszervezetek oldalán harcolnának. Sok esetben pedig a elvesztés érzése párosul tehetetlenséggel és pánikkal.

Düh:

Ez az érzés kevésbé tapasztalható, csupán a megfigyeltek negyede mondta, hogy dühös lenne a terrorszervezetre vagy a prédikátorra, akik beszervezték a hozzátartozójukat. Ennél is kevesebben mondták, hogy az elvesztett személyre haragudnának, amiért hagyták magukat. Szintén egy ausztrál embert idéz a kutatás:

Mekkora idióta mind... Nem tudom, mibe rángatták bele a gyerekeket, de hát még azt sem tudják, hogyan kell harcolni.

Szégyenérzet:

A felmérés azt mutatja, hogy a szégyenérzet ritkábban, de szintén jellemző a családokra. Kevesen gondolják azt, hogy felelősek a történtekért. Akiknél viszont előfordul, azoknál igen heves érzelmeket vált ki. Egy Tunéziában élő apa a következőket mondta:

Annyira szomorú vagyok, amikor látom a halottakat. Együtt érzek a családjukkal. Olyan, mintha én is meghalnék az áldozatokkal együtt. Annyira szégyellem magam...

A kutatás tanulsága, hogy összetartóbbnak és szorosabb kapcsolatban kellene élnie a családoknak. Peter Neumann azzal zárta sorait:

Ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket az eseteket, a mindenkori hatalomnak fel kellene ismernie a család értékét, és tenni kellene azért, hogy megelőzhessék a további tragédiákat.