"Valami elemi erő hajtotta a kezem és a lelkem" – interjú a Néprajzi Múzeum tervezőjével

Ripost7: Amikor tervezte az új Néprajzi Múzeumot, gondolta volna, hogy nemzetközi és hazai díjak sorát nyeri majd el az alkotása?

Ferencz Marcel: Sok ezernyi gondolat rajzos felvázolása után egyszer csak valami elemi erő hajtotta a kezem és a lelkem. Nem is foghattam fel, olyan gyorsan történt. A mozdulatok önkéntelen emeltek elém egy sosem látott képet. Egy felemelkedő, teret meghajlító erőt. A rajz megszületett. Később, amikor édesapám eljött hozzánk és meglátta a rajzot, csak annyit mondott: 'Itt az új Múzeum!' Kisiettünk a műhelybe, fogott egy fadarabot, vágtunk egy kis szövetet, kérte, rögzítsem négy csavarral, lássuk, hogyan is fest térben a gondolat. Megkereste a még nagyapám által becsben őrzött, legalább 120 éves négyszögletes rozsdásodó csavaranyát, és emlékműként nagy gondossággal a kis modell közepére helyezte. 'Na, így van készen!' – szólt hozzám. Sosem felejtem el ezt a pillanatot, álltunk és rezdületlen csendben néztünk az összerótt modellre. Ott, akkor belül éreztük, hogy a gondolat kirepül a kezünk közül és már valahol önálló útján jár.

Ripost7: Ez a becsben tartott csavar szépen szimbolizálja a hősöket...

F.M.: Abból indultam ki, hogy egy szabadságharcos-emlékmű helyezkedik el a tér közepén, márpedig a hősök fölé nem építünk házat, mert nekik közvetlen kapcsolat kell az éggel. A szobor léte meghatározta az épület elhelyezkedését. 

Ripost7: A tetőn berendezett park az épület titka?

F.M.: Erre a helyszínre nem lehetett klasszikus házat tervezni. Olyan közösségi teret terveztem, ami a 21. századi város élhetővé tételének kihívásaira ad választ, ami idevonzza a közönséget és ezzel önkéntelenül bevezeti a kultúra birodalmába. A tetőn berendezett hajlított park perspektívájából egészen más dimenzióból lehet látni a Városligetet, Gábriel arkangyalt a Hősök terén, a Parlamentet, vagy az ’56-os emlékművet. Az épület olyan egyedülálló élményeket is közvetít, amelyek csak a tetőn tárulnak elénk. 

Ripost7: Amikor még csak a terveket ismertük, többször nyilatkozta, hogy az épület legyen egyenrangú a gyűjteménnyel, amelynek otthont ad. Mit jelent ez?

F.M.: A Néprajzi Múzeum épülete nem „kísérője” a gyűjteménynek, sem fordítva, a kollekció a komplexumnak. Nincs alá- és fölérendelt viszony. Ha már az elején kizárólag a tárgyakhoz igazítottam volna a tervet, valószínűleg dobozszerű teret csináltam volna tökéletesen hermetikus, sík mennyezettel, tökéletes technológiai rendszerekkel, és akkor csak a műtárgy van. Csakhogy a műtárgy nincs önmagában. Nem szeretek olyan múzeumokba járni, ahol unalmas terekben vannak izgalmas tárgyak. Úgy egyszerre érdektelenné válnak. Az viszont a tervezéskor végig ott volt bennem, nagyon is mozgatott, hogy tudok-e olyan teret csinálni, amely ugyanabból a természetes szándékból fakad, amiért a néprajzi tárgyakat is elkészítették a természetes közegükben. Mert azt gondolom, hogy egy maszk, egy hímzett párna, egy faragott szék és sorolhatnám – a közösségek közös kulturális kódjai. Ezt is ki akartam fejezni ezzel az épülettel, amelyben a műtárgyak eredeti önvalója fog érvényesülni. Az én építészeti tematikám a teljes összekapcsolódás. A Néprajzi Múzeum épülete és műtárgyai szellemi értelemben reflektálnak egymásra, a párbeszédet közvetíti a perspektíva. Úgyis mondhatnám: a tér szolgálja a műkincseket, de a műkincs is szolgálja a teret.

Ripost7: A Néprajzi Múzeum építészeti különlegessége az épület impozáns üveghomlokzata és az azt borító, 180 nemzet néprajzi motívumait pixelekből ábrázoló, látványos fémrács háló. Hogy jött ez az ötlet?

F.M.:  Sokat gondolkoztunk a kollégáimmal azon, hogyan lehet az árnyékolást úgy megcsinálni, hogy dísz is legyen, de jusson be rajta fény a dolgozóknak, meg ki is lássanak. A fényösszegyűjtő rácsnak az a trükkje: ahogy rásüt a nap, a vízszintes alumínium lapocskákon megugrik a fény. Fölpattan a mennyezetre, s kétszer fényesebb lesz a belső tér. Ez a napfény reflexiója. Ahogyan az opeion megtölti fénnyel a római Panteont és a tér visszaragyogtatja a fényt a padlóról, ugyanerre képes a Néprajzi Múzeum is. De hogy is lett ebből díszítés? Mindenképpen szerettem volna, ha néprajzi motívumok megjelennek a homlokzaton, de sokáig kerestem a megoldást, hogyan lehetne a világ számos népművészeti mintáját felvinni a homlokzatra úgy, hogy egyik se kerekedjen a másik fölé, hogy egységes sordíszítést adjanak ki, kapcsolódjanak össze akár a matyó, az eszkimó, a norvég, az afrikai, egyéb minták. A Néprajzi Múzeumnak nagyon sok anyaga van a Föld minden tájáról. A múzeum által kiválasztott műtárgyak fotódokumentációját megkaptam – volt köztük kucsma, fonott kosár, terítő, minden –, elemeztem a mintákat, amelyeket aztán a kettős varrottas hímzés formanyelvére átültettem, vagyis digitális láncsorokra kódoltam ezeket, majd pixelizáltam az összeset, végül az alumínium hálóba helyeztem a „pixelekből” kirakott motívumokat. A mintegy félmillió pixelt egy speciális robot helyezte be a lézervágott alumínium rácsokba, melyekből több mint kétezer darabot helyeztünk fel az épületre. Olyan, mintha az egész világ körbefonná az épületet ezekkel a jelzésekkel, kulturális mintagénekkel.

Ripost7: Hatalmas felelősség meghatározni egy város arculatát, az utókor köztereit. Hogyan birkózik meg ezzel?

F.M.:  Minden épület kérdéseket tesz föl nekünk, amelyre térbeli választ kell adnunk, az épületnek entitássá kell válnia bennünk. Mi, építészek, ha alkotunk, nem alakíthatunk később a „költeményen”, mert a sorainkat betonba öntik. Ettől még szó sincs arról, hogy az örökkévalóságnak tervezünk, hiszen minden korban eltűnnek a korábbi korszakok épületei, ugyanakkor valóban komoly felelősséget hordoz, hogy akár több emberöltőre meghatározzuk a teret. Tudatosan kell készülnünk épületeink utóéletére, különösen egy középületnél. A Néprajzi Múzeumnál visszatértem a természetfilozófia azon elementáris részéhez, ami engem mindig nagyon vonzott – ez élet titkainak kereséséhez. A piramisok emberiségre ható építészeti energiáit kerestem, amit a tökéletes geometriával akartam közvetíteni. Az épület egy kilométer átmérőjű gyűrű szabályos cikkelye, amelynél célom volt, hogy akár a földből nő ki, akár az égből ereszkedik le, olyan entitásként jelenjen meg, amelyről nem lehet eldönteni, hogy a régmúltból mosta ki az erózió vagy a távoli jövőből érkezett hozzánk. Azt az erőt kívántam előhívni, amit minden ember érzett már, tud róla, de mégis nagyon nehéz megtalálni.

Ripost7: Pályafutása során sok épületet tervezett már. Melyik a legkedvesebb?

F.M.: Nehéz erre válaszolni, mert mindegyik az. A Baán László miniszteri biztos irányította Liget Budapest-Projekt része, az új Néprajzi Múzeum épülete azonban kiemelten kedves nekem. Részesévé válni egy olyan hosszú távú városépítő folyamatnak, amelynek során Magyarország, azon belül Budapest Európa kiemelt kulturális origójává válhat, egy kivételes történelmi pillanat, amelyet elsősorban a magyar kormánynak illendő megköszönni. A Liget Budapest Projekt már most jelentős eredményeket mutat fel, de még nem ért a végére, Baán László koncepciójának legfontosabb fejlesztése, a Priztker-díjas japán SANAA építésziroda által tervezett Új Nemzeti Galéria felépítése még hátravan. Én is úgy látom hogy ez az új múzeum nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megújult Városliget az egész világ számára látható módon felkerüljön Európa kulturális térképére.

Ripost7: Honnan meríti az inspirációt?

F.M.: A természetből. Kenusként a Dunán töltöttem a fél életemet. Két, számomra nagyon fontos épületem a Duna partján áll: a Duna Aréna és a Nemzeti Atlétikai Stadion. A Duna a mai napig rengeteg inspirációt ad számomra. Édesapám mellett - Ferencz István építész volt, így tulajdonképpen belenőttem a szakmába és óriási hatással volt rám - sokat köszönhetek annak a természetfeletti erőnek is, amely megtanított a víz és a természet tiszteletére. Harminc évig eveztem a Dunán, a legtöbbet éppen a Duna Aréna környékén. A kenuzás magányos sport, nagyon sokszor van egyedül az ember, így rengeteget beszélgettem a folyóval. Talán ugyanezt teszik a Dunával most az épületeim is.

Ripost7: Ikonikus épületei, a Duna Aréna és a Nemzeti Atlétikai Stadion is a Duna Partján áll. A Nemzeti Atlétikai Központ tervezésekor mi volt a vezérgondolata?

F.M.: Az építész az épület funkciójához alkotja meg a különleges nyelvezetét. Az atlétikát méltán nevezik a sportok királynőjének. A befogadó épületet a koronájául szántam. A 2017-es kiírásban fontos feltétel volt, hogy ne legyen zárt az épület és az utóéletében is gondolkodjunk, hogy a világbajnokságot követően megnyílhasson a nagyközönség előtt. Mi nem függőlegesen, hanem horizontálisan választottuk ketté a stadiont, és a verseny után a felső karéj szűnik majd meg. Ez lett az erénye a pályázatunknak. A forma megidézi a koronát és a színek királyában, a fehér színben pedig minden spektrum megtalálható. A világbajnokság sikere kapcsán újra álmodhatunk az olimpiáról is, nekem pedig nagy álmom, hogy a Nemzeti Atlétikai Stadion lehessen az első karika.