Koronavírusos lett a Covid-osztályon dolgozó hős nővér

Ripost: Már tavasszal is a vörös zónában küzdött a koronavírusos betegekért. Más a második hullám az előzőhöz képest?

Varga Vanda: Jóval nehezebb. Sokkal több a beteg, a halott, és sokkal több egészségügyi dolgozó fertőződött meg. Havi 160 óra helyett 200-240-et dolgozunk. Hiába esszük a rengeteg gyümölcsöt, toljuk a vitamint, a vírus megtalálja a rést a pajzson.

Tudtak pihenni a nyáron?

V.V.: Nagyon rövid időre volt egy kis szusszanás, az egészségügyben alig volt átmenet a két hullám között. Persze nem volt annyira sok a fertőzött.

Megviselte lelkileg, hogy április óta koronavírusos betegekkel dolgozik és tudta, bármikor elkaphatja a betegséget?

V.V.: A kérdés nem az volt, hogy elkapom-e, hanem hogy mikor. Mi, a párommal és a fiammal, egy házban élünk édesanyámmal, aki inzulinos cukorbeteg és már infarktusa is volt, így én őt féltettem végig. Most, amikor megtudtam, hogy pozitív vagyok, azonnal teljesen elkülönítettem magam. Édesanyámat a névnapján az emeletről lekiabálva köszöntöttem fel. Április óta nem tudtam egyszer sem megölelgetni, megpuszilgatni.

Hogy van most? Vannak tünetei?

V.V.: Remélem, ennél rosszabb már nem lesz, körülbelül félidőben vagyok. Az ízlelésem és a szaglásom teljesen elvesztettem, fejfájásom, hátfájdalmam volt, egyszer hőemelkedésem. Szerencsére több évig vízilabdáztam és az osztályon napi 13 ezer lépést teszünk meg, szóval jó erőben vagyok.

Honnan merít erőt?

V.V.: Egy egészségügyi dolgozó soha nem mondja, hogy na, itt a vége. Az is feltölt minket, ha kijutunk a vörös zónából megenni egy levest vagy ha van 20 perc pihenő és becsukhatom a szemem, olyan, mintha három órát aludtam volna.

Hogyan néz ki egy napjuk a kórházban?

V.V.: Kétszer három órát vagyunk a vörös zónában, tehát a fertőzött részen teljesen beöltözve, és kétszer három órát a zöld zónában, ami kiszolgálja a vöröset. Ott készítünk elő mindent, amire majd szükségünk lesz a fertőzött területen. Mielőtt bezsilipelek, elmegyek mosdóba és akkor kibírom, amíg kijövök. Persze nem iszom eleget, ezért esténként fáj a fejem.

Hogyan viselik a koronavírust a betegek?

V.V.: Nehezen, de igyekszünk őket megnevettetni. Rengeteg apróság sokat számít. Múltkor például megkérdezte az egyik bácsi, nem tudnánk-e valahogy zenét csinálni? Telefonon kerestünk zenéket, a betegek mondták, mik a kedvenc számaik és lejátszottuk őket. Vagy például ha ízlik nekik a vacsora, megkérdezzük kérnek-e repetát. Sokat számít egy telefon, egy otthonról kapott fénykép vagy ha mesélhetnek a fiatal korukról. Az egyik bácsinak Lotti kutyája hiányzik, elmesélte, hogy már tíz éve élnek kettesben, az Illatos útról vitte haza annak idején. A fia szokta megüzenni neki, hogy van a kutyus.

Szóval nagyon személyes a kapcsolatuk a betegekkel.

V.V. Abszolút. Egy pici kézszorítás, egy mosoly ott nagyon sokat ér. Én nagyon lelkis vagyok, és nagyon szeretem a betegeimet. Úgy ápolom őket, ahogy mástól elvárnám, hogy egy hozzátartozómat ápolja.

Hol tudja elengedni magát, lazítani műszak után?

V.V.: A kisfiam azt mondta, tudok kicsit undok is lenni, de ez csak a fáradtság. Múltkor beleszúrta a húsba a hőmérő tűt, úgy csipogott, mint bent a műszerek, rászóltam szegényre.

Mindenki drukkol, hogy karácsonyra enyhüljenek kicsit a szigorítások. Önnek eszébe jutott már egyáltalán a karácsony?

V.V. Igen, és a legtöbb kórházban már november közepén kiteszik a karácsonyi beosztást, be lehet írni a kívánságokat. Elég rugalmas mindenki, az egyedülállók elvállalták a szentestét például. De az idei karácsony más lesz. Sokan elvesztettünk embereket magunk körül, szinte mindenki környezetében volt beteg. Idén nem az lesz a fontos, hogy mi van a fa alatt, hanem az, ki van a fa körül. Ez a karácsony a túlélésről szól.