Csúnyán lebőgött első szerelme előtt Németh Kristóf

Németh Kristóf gyermekkora igazán rendhagyónak volt mondható, hiszen miközben a korabeli srácok tanítás után az iskolaudvaron rúgták a bőrt, addig ő délutánonként forgatott, vagy szinkronizált. Kristóf persze büszke volt arra, hogy ideje egy részében a kor legendás színészeivel tölti, de ezt az osztálytársai nem hitték el neki. A színészpalánta végül magántanuló lett és hamar meg is találta  a helyét a felnőtt világban. Sorra kapta a szerepeket és végül abban a közegben talált rá az első szerelem is. Németh Kristóf a kedden megjelent Ripost7 hetilapnak adott interjúban mesélt fiatal éveiről. 

Ripost7: Hamar belecsöppent a felnőttek világába... nem hiányzott a grund, a foci és a bandázás iskola után?

N. K.: Nem, hiszen mindez nem maradt ki az életemből! Amint világossá vált számomra, hogy a színészet lesz az én utam, magántanuló lettem, és nemcsak a forgatások és a szinkronizálások miatt. Tizenkét éves korom körül ugyanis azon kaptam magam, hogy én lettem a fura fiú az osztályban, akit csak kapusnak állítottak be, mondván: aki füllent, ne legyen csatár… 

Ripost7: Füllent? 

N. K.: Én igazat mondtam, amikor elmeséltem a társaimnak, hogy délután Bács Ferenccel, Verebes Istvánnal, Mikó Istvánnal és Szacsvay Lászlóval fogom szinkronizálni a Micimackót, de az osztálytársaim egy része nem hitte el. A végén ott tartottam, hogy elhallgattam az igazat, mert beláttam, hogy az én délutánjaim valóban kitalációnak hangzanak. Viszont ezután érkeztek az életembe azok a barátok, akikkel, ha nem is az iskolaudvaron, de a filmgyár udvarán focizhattam. Egyikük ma programigazgató a televíziónál, a másik földrészen nagykövet, a harmadiknak filmgyártó cége van, a negyedik egy nemzetközi reklámügynökséget vezet, akad köztük vezető színész, és sorolhatnám… Jó kis társaság jött össze!

Ripost7: Ebben a közegben élte át az első szerelmet is? 

N. K.: Igen, hacsak nem számolok Patríciával, akivel az óvodában habarodtunk egymásba. Vele csókolóztunk először, bár utóbb kiderült, hogy amit mi csóknak hittünk, az ártatlan puszi volt. Aztán jött az igazi és megismételhetetlen első, csetlő-botló kamaszszerelem. Somlai Edinával a szinkronstúdióban ismerkedtünk meg. Tizenkét éves szívünk minden szeretetével és tapasztalatlanságával rajongtam érte. Én igyekeztem lovagként viselkedni, ezért egy napon feltörtem a malacperselyt és elvittem őt a város legmenőbb éttermébe, a Váci utcai City Grillbe. Ebéd után romantikus sétát tettünk a Várban, majd abban maradtunk, hogy megnézem őt azon a hétvégén a Marczibányi Téri Művelődési Központban, ahol premierje volt. Vettem is egy szál vörös rózsát azzal a céllal, hogy feldobom neki a tapsrendben. Csak azzal a futókábellel nem számoltam, ami az utamban hevert. Elbotlottam és akkorát estem, mint egy ólajtó. Ezzel persze a legrosszabbkor tereltem el minden néző figyelmét, hiszen nincs is cukibb, mint egy kisfiú, aki egy virágszárral megsemmisülten álldogál a színpad előtt. Máig érzem Edina szánakozó pillantását, ami egyébként nagyjából jelezte is: “szerelmünk“ tiszavirág életű lesz. 

A teljes interjúért keresd a Ripost7 legfrissebb számában!