Egervári Sándor: küzdök, hogy bot nélkül élhessek

Egervári Sándor harmincnégy alkalommal ült a magyar válogatott kispadján, szövetségi kapitánykánt számos siker és persze néhány kudarc is tartozik az általa irányított nemzeti tizenegy történelméhez. A szakember 2021 végén beszélt a Ripost7-nek pályafutásáról, családjáról és betegségéről is.

Volt már, hogy tudakolták, hogy melyik csapatnak szurkol Egervári mester?

– Ha valaha nekem szegezik a kérdést, mint azt egyszer a televízióban Gulyás László tette, nem kell gondolkodnom a válaszon – felelt a kapitány. – Annak a hazai csapatnak szorítok, ahol a lehető legtöbb magyar futballista rúgja a labdát. Nem nehéz kitalálni, ez jelenleg a Paks gárdája. Öröm nézni a srácokat, a gólra törő játékukat. Ráadásul edzőjükkel, Bognár Gyurival egy csapatban rúgtam a labdát, később pedig a játékosom is volt. Szóval, hajrá Paks!

Azt gondoltam, hogy a Pomáz lesz a válasza.

– A Pomáz mindenek felett. Itt születtem, a személyi igazolványomban is születési helyemnek Pomáz van beírva. Itt ismerkedtem meg libasz*ros pályán a labdarúgással, igaz akkor még csak focinak neveztem a játékot. Innen lettem igazolt, NB I-es labdarúgó, innen csábítottak el a különböző klubok az edzői kispadra és büszkén vallom, pomáziként lettem szövetségi kapitány. Ja, majdnem elfelejtettem, ha időm engedte, még a pandémia és az agyvérzésem előtt, nélkülem csal ritkán rendeztek meccseket itt a futballpályán.

Miért hagyja el a fővárost, a Honvéd csapatát? Miért megy el egy kisebb csapathoz vidékre, Szegedre?

– Röviden válaszolva, elcseréltek. Gujdár Sándort, a későbbi válogatott kapust kiszemelte magának a Honvéd, de a szegediek csak úgy egyeztek bele az „üzletbe”, ha engem odaadnak érte. Legyen elég annyi, odaadtak, pedig akkor még nagy Honvéd szurkoló is voltam.

Mindig edző akart lenni? Nem akarta a család lebeszélni erről a nem mindig hálás feladatról?

– Amikor Mezey György keze alatt futballoztam az MTK-ban, már akkor jártam a Testnevelési Főiskolán a szakedzői suliba. Gyuri már akkor azt mondta, jól áll nekem az edzősködés, rajta, csináljam meg! Aztán tíz évig „csak” pályaedző voltam, de bevallom a legtöbbet akkor tanultam meg a szakmából, és soha nem éreztem magam másodhegedűsnek. Aztán egyszer csak, a BVSC vezetőedzője lettem és egészen a bajnoki ezüstéremig jutottunk és a Dunaferr gárdájával bajnokok lettünk.

Direkt nem ejtek szót a válogatottról...

– Pedig kellene. Előbb az U20-as válogatottnál voltam szövetségi edző. Egyiptomban bronzérmet nyertünk, olyan játékosokkal mint a kapuban Gulácsi Péter, Németh Krisztián vagy éppen Koman Vladimir. De, a többiekből is NB I-es focista lett, de sajnos nem lettek nagy klasszisok. Kivéve Gulácsi Petit.

Harmincnégy válogatott meccsen ült a kispadon. Engem, ugye nem haragszik meg, az első harminchárom nem különösebben érdekel, viszont az utolsó, nos az igen...

– A hollandiai 1-8-ra gondol? Ma is kiver a víz, ha eszembe jut az az este. Nekik minden sikerült, nekünk, a csapatomnak pedig semmi. Nem volt mese, a megszégyenítő vereség után azonnal lemondtam tisztemről. Úgy gondolom ma is, egy valamire való, magát becsülő szövetségi kapitány nem tehetett mást.

Akkor 2013-at írtunk, eltelt nyolc-kilenc év...

– Diósgyőrben még ültem a kispadon, de 2016-ban távoztam, azóta már nyugdíjas vagyok. És, elérkeztünk A 2018. augusztus 27-éig. Agyvérzést kaptam. Azóta élek, vagyok. Azt szoktam mondani, nem vagyok beteg, csak nehéz a mozgás. De, nem adom fel, mindent megteszek azért, hogy elhagyjam a „barátom” és végre letegyem a botom. Tornázom, napi szinten küzdök, de ez nem különlegesség számomra, ugyanis az életembe mindig meg kellett küzdenem a sikerekért. Most is sikerélményt akarok, bot nélkülit! Egyelőre a bal lábam és a bal kezem alig-alig engedelmeskedik, de nem adom fel, győzni fogok. Az orvosok biztatnak, ez is erőt ad a munkához.

És akkor még nem is szólt a családról, akik a legfőbb támaszai.

– A fiam kísért el a Príma Primissima-díjátadójára, ahol végre találkozhattam olyan hatalmas sportolókkal, mint Rejtő Ildikó, kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó vagy az asztalitenisz Aranycsapat tagjai, Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gabi, akivel még a régi, a BVSC-s időben kötöttem barátságot. „Csak” Príma lettem, de bevallom őszintén, amikor megtudtam, kik lesznek az „ellenfelek” már sejtettem, hogy a Primissima nem én leszek. A nagy hármas teljesen megérdemelten lett Primissima. A lányom, az unokáim, Hanna, Bálint és Mimi egy emberként állnak mellettem. Ahogy mondai szokás, nélkülük ez a projekt nem jöhetne létre. Most karácsonykor is olyan volt minden, mint a legszebb időkben volt. Természetesen a legkisebb unokám, Mimi az ujja köré teker, nem tud olyat kérni, amit ne adnék meg neki. Szóval, ahogy egy nagypapához illik, rendesen elkényeztetem.

Mikor járt kint, azon a bizonyos tyúksz....s pályán legutóbb?

– Pomázon elég régen. De, a Puskás Aréna avatóján ott voltam, Mezey Gyurival ültünk egymás mellett és csodáltuk ezt a fantasztikus stadiont.

És mikor csodálhatjuk ön szerint a magyar válogatott fantasztikus játékát?

– Ha foci van, ott ülök a tévé előtt és nézem a meccseket. Igaz, már nem tudok minden találkozót végignézni, mert nekem egyre jobban hiányoznak az igazán jó futballisták a csapatokból. Örülök persze, hogy több magyar fiatal mutatkozhat be az élvonalban, bár nekem még mindig kevés a számuk. Engem nem hoz lázba a rengeteg külföldi futballista, mert akik hozzánk jönnek játszani, tisztelet a kevés kivételnek, csak iparosok. Tegyük a szívünkre a kezünket, a jobbak nem a magyar csapatokba igazolnak.

2022. Új év, új remények. Mit kíván Egervári Sándor, mi az amire vágyik?

– Az évtizedek során jelentős tapasztalati és tudásszintet értem el, amit tudok, örömmel továbbadnám, fájdalom, nincs rá igény. Illetve dehogynem: a Halmai Gabival közösen működtetett focisuliban dolgozó edzők kikérik a tanácsaimat. Tehát, ez maradjon így idén is. Boldog vagyok, hogy ilyen családom van. Legfőbb kívánságom, hogy lássam őket még nagyon sokáig egészségesnek és boldognak.