Hogy került a miniszterelnök a szolnoki színház színpadára?

A váratlan látogatásról tegnap elsőként a  RIPOST adott hírt. De hogy is történt valójában, tényleg csak 5 perccel az érkezés előtt csörrent meg a telefon a direktor úr zsebében? Felhívtuk Balázs Pétert.

-Nagyon meglepődtem, amikor közölték velem, hogy néhány perc és máris betoppan. Azt sem tudtam hirtelen, hogy mihez kapjak, hiszen a főpróbára készülődtünk, egy pénteki bemutatóra. A feje tetején állt az egész színház, a színészek éppen a büfében gyülekeztek a legeslegutolsó eligazításra. Azt tudtam, hogy miniszterelnök úr a városban jár, én is hivatalos voltam az új Béres-gyógyszerüzem avatására, de a főpróbára tekintettel kimentettem magam. Amikor a telefonhívás után tudatosodott bennem, hogy tényleg jön Orbán Viktor gyorsan kimentem az épület elé, hogy azért  valahogyan mégis fogadni tudjam.

Nagy meglepetésemre már ott volt a téren. Építkeznek, felújítanak a Tisza-parti parkban és már ott beszélgetett a munkásokkal, csak úgy a kerítésen keresztül. Amikor a színházhoz ért még a portásnak is bemutatkozott. Benyújtotta a kezét az üvegablakon és mondta, jó napot kívánok, Orbán Viktor vagyok.

Persze nem készültem semmivel ennyire hirtelen, kérdeztem, hogy hol is üljünk le, az irodámban vagy a színpadon. Õ választotta a színpadot, talán mert mondtam, hogy a főpróba kellős közepén vagyunk, pénteken mutatjuk be A vöröslámpás ház című előadást.

Került két kisebb fotel, ott a színpadon beszélgettünk, persze elsősorban arról, hogy mekkora szó nekünk, hogy végre a Szigligeti Színház teljes felújítására is sor kerülhet. Merthogy saját zsebből már nem tudtuk sehogy sem kigazdálkodni az olyan hatalmas tételeket, mint a világítás, a fűtés, a nyílászárók meg a csatorna cseréje.

Aztán persze eszembe jutott, hogy meg is kéne kínálnom valamivel a vendéget, kérdeztem kér-e kávét, s ha igen akkor itt a színpadon vagy fent a büfében a második emeleten.

A büfét választotta, úgy, hogy a színház 100 éves, kicsinyke, kétszemélyes liftjével felmentünk. Kérdeztem is, hogy nem fél-e, de csak nevetett.

Odafent?

Nehéz visszaadni mennyire meglepődtek a főpróbára váró színészek, akik csak énrám vártak. Néztek nagy szemekkel, de aztán kitört az ováció. és persze fényképezkedhetett mindenki, aki csak akart.

Végül egy legalább háromnegyed órás beszélgetés lett a dologból, ámbár egy idő után már nagyon mutogatta az óráját a miniszterelnök úr titkára. Volt ott szó mindenről, színházról, művészetről, a felújításról és persze politikáról is… Aztán menni kellett tovább…

Ennyi, nem több, nem kevesebb. Egy biztos, hogy ez a gesztus, ez a nem hivatalos, spontán látogatás többet ért nekünk minden ceremóniánál…”