Így rajzolták meg a trianoni Magyarország maradék területét

Trianon nemcsak arról szólt, hogy lehetetlen mennyiségű területet vettek el, hanem arról is, hogy Magyarország, mint egy számkivetett, megbélyegzett állam jelent meg – fogalmazott a hirado.hu-nak Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese az 1920. június 4-i évforduló kapcsán. Az interjúban szó esett arról, vajon elkerülhető lett volna az első világégés, milyen nagyhatalmi játszmák, politikai érdekek vezettek a trianoni békediktátumhoz, illetve arról, mennyire égett bele a magyar néplélekbe az elmúlt több mint száz esztendő viharos, hazai történelme.

– Trianon kapcsán rengeteg álhír és tévhit kering még ma is a magyar közéletben. Az egyik az, hogy Magyarország gyenge lábakon állt, több nép élt nálunk, a széthúzás elkerülhetetlen volt, így az összeomlás is. Igaz-ez?

– Magyarország 1914-ben, az utolsó békeévben, több nemzetiségű ország volt, és néhány kisebbség elitje az elszakadást preferálta. Voltak ilyen hangok, de az nem igaz, ha úgy állítjuk be mindezt, hogy nem lett volna elkerülhető az elszakadás, összeomlás.

– Azaz Trianon és az első világháború Magyarország részéről elkerülhető lett volna?

– Válasszuk ketté a két témát. Én azt hiszem, az első világháborúban a központi hatalmaknak, a Monarchiának 1915 végéig komoly esélyei voltak arra, hogy megnyerjék a háborút. Minél előbb nyertük volna meg ezt a fegyveres konfliktust – ami nem lett volna lehetetlen –, annál nagyobb esélye volt annak, hogy a Monarchia részeként hazánk megmarad.

„A győztesek politikai osztályainak is válaszok kellettek, hogy tulajdonképpen miért volt ez az egész vérfürdő négy évig” (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Mennyire áll még az a narratíva, hogy a Monarchia, illetve a nagyravágyó Németország miatt csúsztunk bele a világháborúba. Trianon kapcsán pedig jött a felvetés, hogy a franciák miatt kellett aláírnunk a békeszerződést? Hol van az igazság?

– A magyar békeküldöttség 1920. január közepén indult el Párizsba. A magyarok azt hitték, őket tárgyalópartnerként fogadják, ami persze tévedés volt. A franciák voltak a legvehemensebbek, mind a tárgyalási módszer, mind a hangnem tekintetében. Meg kell érteni, hogy az Egyesült Királyságban és Franciaországban egy nagyon széles bázison nyugvó parlamentáris rendszer volt. A britek és a francia emberek, a választópolgárok a háború után válaszokat vártak a háborús véráldozat miatt. Ezért is kellett bűnöseket találni. Meg a győztesek politikai osztályainak is válaszok kellettek, hogy tulajdonképpen miért volt ez az egész vérfürdő négy évig. Mitől leszünk mi az erkölcsi győztesek? – kérdezték, s a válasz adódott: hát mert „felszabadítottuk” az elnyomott nemzeteket! Igazságot szolgáltattunk. Ebből aztán egy Nyugat-Európának alárendelt Közép-Európa lett, Berlin és Moszkva közötti hatalmi vákuummal. Nyilván a franciák szemében a németek voltak a fő bűnösök, de őket nem tudták annyira megbüntetni  – részben a szövetségesek akaratának hiánya miatt –, mint amennyire szerették volna. Ezenkívül Franciaország önmagában sem volt ehhez elég erős, mivel az ország 1917-re az összeomlás szélén táncolt. A francia hadseregben zendülések sora tört ki. Franciaországot a tengerentúli gabona, az argentin marhahúskonzerv, a brit szén és az amerikai csapatok mentették meg. Persze volt egy komoly francia középosztály, összetartó politikai és katonai elit is. Ők a győzelemig mozgásban tudták tartani a nemzetet, de 1918 után egyszerűen nem volt elég erejük a győzelem totális kiaknázásához.

„A magyarok azt hitték, őket tárgyalópartnerként fogadják, ami persze tévedés volt” (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Lett volna arra lehetőségünk, hogy kevesebb veszteséggel kerüljünk ki a világháborúból? Vagy egyáltalán kimaradjunk belőle?

– Az Osztrák–Magyar Monarchia üzent hadat Szerbiának, tehát végül is így a „kimaradás” nehezen jött volna össze. Inkább az a kérdés, hogyan lehetett volna megőrizni a békét. Itt persze szóba jön a trónörökös, Ferenc Ferdinánd rendkívül problematikus személyisége, aki újra akarta tervezni a Monarchiát, ami nálunk polgárháborúhoz, esetleg egy „kis-Trianonhoz” vezethetett volna. Volt neki egy délszláv koncepciója is. Ez is volt a világháború egyik kirobbanásának oka: a szerbek és az oroszok nem tűrték, hogy valaki nélkülük hozzon létre valamiféle délszláv egységet, katolikus módon, nem ortodox úton, Zágrábból és nem Belgrádból. Emellett a szerbeket egyszerűen nyomták ránk, magyarokra az oroszok. Európában és a világon túl sok nagyhatalmi érdek feszült egymásnak. Brit–német vetélkedés, francia bosszúvágy a németekkel szemben, és persze az oroszok balkáni–törökországi tervei. Ezzel szemben pedig ott volt a németek Berlin–Bagdad elképzelése. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt az egyetlen, amely tulajdonképpen csak annyit akart, hogy hagyják békén. De hát a provokáció megtörtént, a trónörököst meggyilkolták, s arra nem lehetett nagyon máshogy reagálni, a lanyhább válasz a Monarchia állami létét kérdőjelezte volna meg.  Másfelől azt gondolom, ha a németek nem ragaszkodnak az előzetes haditervükhöz – azaz Belgiumon keresztül, egy jól felépített ütemterv szerint lerohanni Franciaországot –, hanem inkább az oroszokra koncentrálnak, illetve a Monarchia nem „kétbalkezes”, akkor a világháború egy európai keretek között folyó, sokkal rövidebb háború lett volna. Egy ilyen konfliktusnak viszonylag hamar vége lett volna a Központi Hatalmak győzelmével. Talán „mire a falevelek lehullanak”, ahogyan akkor hitte mindenki.

„Trianon nemcsak arról szólt, hogy lehetetlen mennyiségű területet vettek el, hanem arról, hogy Magyarország, mint egy számkivetett, megbélyegzett állam jelent meg” (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Egy blogjában arról ír, hogy Trianonnal kapcsolatban a valódi felelősöket magunk között kell keresnünk. Kik ők?

– Két vonalon kell keresgélnünk. Az elsőre mondok egy példát. Románia 1916-ban lépett be a háborúba, és rövid időn belül vereséget is szenvedett. De nem adták fel a harcot, földosztást és választójogot hirdetett a politikai elit és a román király. Innentől kezdve a nép érezte, megéri nekik harcolni, ráadásul Erdély megszerzése a nemzeti beteljesülés ígéretét hordozta. A magyar paraszt is harcolt az országáért, de nem azért, mert kapott valamit, hanem a nemzeti érzéseire támaszkodva. Tehát az első felelős, az a hazai politikai elit, amelyik nem igyekezett bevonni a szélesebb rétegeket a háború megnyerésébe. Ugyanis ilyenkor nem politikai gesztusok, hanem aktusok kellettek volna: választójog és leginkább földosztás. Még egy nagy nemzeti cél sem volt kitűzve, részünkről ez egy defenzív háború volt. A teherviselő rétegek számára így egy idő után nem volt egyértelmű, hogy miért éri meg a háború.  De a legnagyobb felelősök, akik 1918 őszén jutottak hatalomra, hiszen ők egyáltalán nem érezték magukénak a történelmi Magyarország ügyét. Ők eleve mindentől féltek, mindent és mindenkit „reakciósnak” tartottak. Mindezen félelmek a polgári radikalizmusból, a szabadkőművességből és a szélső liberális gondolkodásból származtak.

– Ami Magyarországot illeti, a hazai, illetve a nyugati sajtó hogyan állította be a békediktátumot, mennyire tudtak hatni a döntéshozókra? Mi volt a fő narratíva itthon, illetve külföldön?

– A nyugati sajtó számára ez a békediktátum már csak lábjegyzet volt. Az európai nagyhatalmakat már a Közel-Kelet felosztása, az olajkutak érdekelték, illetve az oroszországi polgárháború remélt antibolsevik befejezése. Ráadásul nem is arról volt szó, hogy hol lesznek az új magyar határok, hanem az, hogy már nagyjából meg volt rajzolva Csehszlovákia, Románia, Ausztria határa. És ami marad, a resztli, az lesz Magyarország.

– Trianon, második világháború, kommunizmus. Mennyiben formálták a magyar közgondolkodást, pszichét az elszenvedett traumák?

– Szerintem Trianon egy olyan vereségtudatot égetett bele a magyar pszichébe, amit csak egy sikeres revízióval lehetett volna orvosolni. Trianon nemcsak arról szólt, hogy lehetetlen mennyiségű területet vettek el, hanem arról, hogy Magyarország, mint egy számkivetett, megbélyegzett állam jelent meg. Ebből a vereségtudatból épp csak kijöttünk, amikor már jött is a második világháború, a holokauszt és a kettős megszállás, a brutális frontátvonulás. Ennek ellenére 1956-ig volt nagyon komoly közösségi szellem, közösségi szolidaritás. 1956-ban a magyar nép pár napra révületbe esett, elhitte, hogy győzhet. Elhitte, mert elhitették vele. És a kivívott győzelem után jött a keserves csalódás: „nem kellünk”, visszatérnek a szovjetek, a kommunisták. Ennek a csalódásnak lett egyetlen pozitív hozadéka is: a magyar ember egyszer és mindenkorra megtanulta, hogy nincs az a nagyhatalom, amelyikben meg lehetne bízni. Édesapám gyerekként élte át a forradalmat, és egyszer ezt mondta: 1956 előtt együtt féltünk, és utána a családok magukra maradtak. A Kádár-rendszernek az egyik kimondatlan üzenete az volt: a kudarcos évek után levonulunk a történelem színpadjáról, elbújunk a Szovjetunió mögé, magyarán nem is lesz saját sorsunk, de egyénileg mindenki boldogulhat. Amikor arról beszélünk, hogy 1990 után mit kellett volna helyreállítani, akkor először is a nemzeti ösztön politikájával kellett volna kezdeni. A magyar ki van éhezve a közösségi sikerre. Ugyanakkor a magyar nép mintha félne a saját történelmétől. Egyrészről kisebb lett a hazája Trianon által, másrészt azt is sulykolták bele a tudatukba, hogy mindig mi vagyunk a bűnősök, a legostobábbak Kelet-Közép Európában. Ráadásul a vesztesek. Ennek a helyzetnek az orvoslása a méltó kihívás a mai gondolkodók számára.