" A magyar kultúra mi vagyunk"

Petőfitől azt is megtanulhatják a fiatalok, hogy nem kell dogmatikusan ragaszkodni ideológiákhoz – véli Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója. A muzeológus szakemberrel a Magyar Kultúra Napja apropóján a Magyar Hírlap készített interjút.

– A Magyar Kultúra Napja idén egybeesik Cseh Tamás nyolcvanadik születésnapjával, a PIM is egy ilyen programot kínál. Ez tekinthető a hivatalos Magyar Kultúra Napi programnak?

– Hogyne. Sőt, kifejezetten kértem, hogy egész évben hangsúlyosabban jelenjen meg Cseh Tamás. Számomra önértékén felül ő egyfajta „kapuember” is, aki elősegíti a különböző művészeti ágak – irodalom, zene, film – közötti átjárást, de oldhatja a szekértáborok egymásnak feszülését is. Nem beszélve arról, hogy „indiánként” olyan közösségiséget és természetközeliséget közvetít, amire az elkövetkező években stratégiai szükségünk lesz. És bár látszólag ellenpólus, megítélésem szerint az érem másik oldala egy szintén kultúra napi program: péntek délelőtt az idén 175 éves Magyar Honvédséggel közösen szervezett rendezvényt a Magyar Kultúra című magazinunk. Az én olvasatomban mindkettő a hazaszeretet megéléséről szól. És az idén kétszáz éves Himnuszt a hazaszeretet kelti életre, anélkül csak holt betűk halmaza.

A Petőfi-bicentenárium alkalmas lehet arra, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek a klasszikus irodalomhoz

Fotó: MH/Purger Tamás

– Ön szerint Cseh Tamás és Bereményi Géza munkássága mindenkit megszólíthat?

– Nem kell mindenkihez szólni. Mindenkinek lehetőséget kell biztosítani az anyanyelvű kultúrához való hozzáféréshez. De hogy ebből mit fogad be, mit nem, fogyasztóként akar-e létezni, vagy kultúrahordozóként tartalmas időt élni, az az ő döntése. A Petőfi-bicentenáriumra készülve rengeteget olvastam a nagyjainkat. Elképesztő, felemelő, gondolatgazdag a magyar kultúra. A minőséget viszont a fogyasztói társadalom okán elfedi a mennyiség. Rettenetes nagy a zaj, a fecsegés. Ezért az általam vezetett intézményekben a hozzáadott értékekre figyelünk, és nem a szórakoztatóipar trendjeire, vagy akár az aktuálpolitikai iszapbirkózásra.

A főigazgató úgy véli, jól haladnak a négy éve vállalt feladatok megvalósításával

Fotó: MH/Purger Tamás

– Ha már itt tartunk: mennyire nehéz definiálni azt, hogy mi is a magyar kultúra? Sokszínű, sokgyökerű entitásról van szó...

– Múzeumigazgató vagyok, ezért meggyőződéssel vallom: a magyar kultúra mi magunk vagyunk. Az, ahogyan élünk. Amiben hiszünk, amit tudunk vagy amit épp nem tudunk, amire emlékezünk, amit inkább elfelednénk, amit szeretünk, netán amit elutasítunk. A magyar kultúra léte vagy nem léte a mi választásainkon múlik, nélkülünk nem létezik. És csak addig van, amíg mi a saját életünket éljük. Ha mások életét fogjuk élni, és jelenleg épp arrafelé lökdösnék a teljes nyugati kultúrát, hogy más legyen, akkor megszűnik a magyar kultúra is. És akkor, ahogy Arany János gyönyörűen megfogalmazta, „nem lesz az Istennek soha több magyarja”.

– A magyar kultúra meghatározásával, illetve a hangsúlyok meghatározásában mindig vannak viták. Ön szerint ezek feleslegesek, vagy épp a vita teszi lehetővé, hogy intenzívebben éljük meg a kultúránkat?

– Addig jó, amíg vitatkozunk és vitatkozhatunk ezen. A modern magyar kultúra a szabadságvágyból született Petőfiék idejében. Ha úgy tetszik, a vita mutatja, hogy még fejben szabadok vagyunk. Ha nincs vita, akkor diktatúra lesz. Ezt nem veszi észre az úgynevezett „progresszió”. Ők épp kinyírják a szabadságot, diktatúrát építenek gondolatrendőrséggel, cenzúrával, virtuális könyvégetésekkel, mert a „cancel culture” gyakorlatilag ezt jelenti. 

Egy másik részlet a PIM kiállításából

Fotó: MH/Purger Tamás

– Amikor a PIM élére került, több célt is kitűzött maga elé. Még nem sok idő telt el, de egy ilyen nap talán alkalmas a visszatekintésre. Hogy érzi, sikerül a kitűzött úton járni? Működik a terv?

– Szinte napra pontosan négy éve vezetem a PIM-et főigazgatóként. Amit lehetett, megcsináltunk: rendbe raktuk az irodalmi ösztöndíjrendszert, mintegy félmilliárd forinttal támogatjuk a kortárs magyar alkotókat csak a PIM-ből. A Digitális Irodalmi Akadémia intenzív fejlesztése okán már most a kortárs magyar irodalom leghitelesebb lelőhelye. Korábban lehetetlennek tartott életpályamodellt raktunk össze, ami működőképesnek bizonyult. A kiállításainkkal minden évben szakmai díjak sorát nyerjük. Sok százmillió forint értékben vásároltunk hagyatékokat, alig győzzük feldolgozni. Az új Petőfi-állandó kiállításunkkal egyidőben összenyitottuk a Károlyi-palota udvarát a Károlyi-kerttel, egy belvárosi zugparkoló helyett most a magyarok megnövelt zöldfelületű nyitott kertben tölthetik az idejüket. Elindult az irodalmi emlékházak és emlékhelyek felújítása is Kárpát-medence szerte. Szóval szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy jó irányba haladunk. Sok még a feladat és a tennivaló, de úgy látom, hogy megértettük azt a munkaszervezési elvet, amit édesapámtól tanultam: olyan nincs, hogy nem lehet; nem tudom, vagy nem akarom – ilyen létezik, de a „nem lehet” önfelmentő választ nem fogadhatjuk el. 

A rendezők szokatlan megoldásokat is alkalmaztak a kiállításon

Fotó: MH/Purger Tamás

– Az idei év egyik fontos eseménysorozata a Petőfi200 program. Véleménye szerint ezzel sikerülhet a fiatalokat közelebb csalogatni a klasszikus irodalomhoz?

– Már az nagy siker lenne, ha a papíralapú könyvhöz közelebb tudnánk csalogatni a fiataljainkat. A könyvtárgy az egyik legkomplexebb információhordozó eszköz, és még áram se kell hozzá. Az a fontos, hogy olvassanak. Rengeteg haszna van a könyvolvasásnak az elvonatkoztatás képességétől a mélyfigyelem edzésén át az empátia és fantázia fejlesztéséig egy rakás olyan készséget és képességet teszünk jobbá általa, amelyek később az életben versenyelőnyhöz juttathatnak. Meg egyáltalán: olvasni jó, én legalábbis szenvedélyes olvasó vagyok. Petőfitől ezen felül még azt is megtanulhatják, hogy nem kell dogmatikusan ragaszkodni ideológiákhoz. Szerelmesnek lenni boldogság, szabadnak lenni munka. És még arra is ráérezhetnek, hogy a vers szavalható, mi több, énekelhető is. Amilyen depresszív, válságos időket élünk, ez már kész terápia. És ingyen van. A miénk.