AZ EU egyre jobban belebonyolódik az öngyilkos szankciókba

Az ukrajnai háború fejleményei és az Európai Unió tagállamaira nehezedő rendkívüli szankciós infláció együttesen mára világossá tette, hogy a brüsszeli elit által diktált szankciós politika nem érte el a célját, nem törte meg az orosz haderőt, ugyanakkor válságba sodorta a kontinens országait. Az Origó kétrészes összeállításában bemutatja, hogy milyen ellentmondások feszülnek az EU vezetőinek szankciókról szóló nyilatkozatai és a valóság között – olvasható az Origó cikkében.

Több mint nyolc hónapja halljuk naponta az Európai Unió vezetőitől, hogy a szankciók célja megtörni Oroszországot és ezzel közelebb hozni az ukrajnai háború végét. Eddig azonban semmivel nem került közelebb Európa a békéhez a február 24-én indított orosz katonai támadás óta, sőt egyre hevesebb harcok dúlnak a fronton a felek váltakozó sikerével. Az elmúlt két hónap sikeres ukrán ellentámadása után az oroszok kedden brutális rakétazáport zúdítottak Kijevre és más nagyvárosokra, megbénították az ukrajnai áramellátás csaknem 80 százalékát. Mindebből tehát egyértelmű, hogy az oroszoknak eszük ágában sincs befejezni a háborút.

A béke híveinek ez természetesen rossz hír, ugyanakkor a brüsszeli vezetők továbbra is kitartanak a szankciós politika mellett, figyelmen kívül hagyva a valós tényeket, az eddigi lépéseik teljes kudarcát. Ráadásul kétszeresen is negatív hatása van a szankciós politikájuknak, mert túl azon, hogy nem tudták megtörni az orosz háborús gépezetet, sőt az energiaárak elszabadításával extra bevételt generáltak Putyinéknak, Európa országainak súlyos árat kell fizetniük. A két számjegyű szankciós infláció, az egekbe szökött energiaárak az unió lakosságát és a tagállamok gazdaságait is veszélybe sodorják.

„Putyin el fog bukni és Európa győzedelmeskedik”

A deklarált cél és a szankciók következményei között feszülő súlyos ellentmondást újabban egyes brüsszeli tisztviselők azzal próbálják tompítani, hogy letagadják, esetenként egyenesen elhazudják korábbi nyilatkozataikat, illetve az unió testületeinek eddigi álláspontját. A legkínosabb „újmúlt”-gyártási kísérlet Josep Borrell kül- és biztonságpolitikáért felelős uniós főképviselő nevéhez fűződik, aki november 14-én Brüsszelben, az EU-tagállamok külügyminisztereinek tanácskozását követő sajtótájékoztatóján a következőképpen fogalmazott: „Nyilvánvaló, hogy a szankcióink gyengítik az orosz gazdaságot. Gyengítik Oroszország képességét, hogy technológiát fejlesszen és vásároljon. Soha nem számítottunk arra, hogy a szankciók véget vetnek a háborúnak, de biztos, hogy gyengítik az orosz hadsereg anyagbeszerzési képességét, főként annak fényében, hogy milyen óriási veszteségeket szenved el Oroszország a harcmezőn. Gyengítették a képességét, hogy egy terroralapú háborút vezessen az ukrán nép ellen.”

Túl azon, hogy Borrell a gondolatmenetén belül is ellentmond önmagának, hiszen

Utóbbi szempont nyilvánvalóan azt a célt szolgálná, hogy a háború mielőbb véget érjen, tehát valójában most is ez a cél, de Borrell okfejtése már az alapjainál hibás: a szankciók abban a formában, ahogy az unió bevezette, nem alkalmasak az orosz gazdaság és ezáltal a haderő megtörésére. A magyarázkodások azért történnek, mert ezt a tényt nem hajlandók elismerni Brüsszelben, ragaszkodnak a hibás szankciós politikájukhoz. Arra, hogy milyen megfontolások állnak a háttérben, a későbbiekben még számos nyilatkozat felidézésével kitérünk, de egyelőre folytassuk az EU vezetőinek hangzatos szankciópárti kijelentéseivel.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke még szeptember végén is azt hangsúlyozta, hogy „a szankcióink kemény ütést vittek be Putyin rendszerének. Nehezebbé tették számára, hogy fenntartsa a háborút.” Szintén egy szeptemberi nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Putyin el fog bukni és Európa győzedelmeskedik. […] Világossá akarom tenni, a szankciók maradnak.” A bizottsági elnök a korábbi nyilatkozataiban még tavasszal, az éppen aktuális szankciós csomagok elfogadásakor többször hangsúlyozta, hogy a céljuk elszigetelni Oroszországot és

Ha ez sikerült volna, akkor Oroszország most már nem tudná fizetni a háborút – tehát a szankciókkal véget vetettek volna neki. Mivel ez nem történt meg, nyilvánvaló, hogy sikertelen az embargós politika.

„A célunk, hogy nyomást gyakoroljunk a Kremlre, hogy fejezze be a háborút”

Egyértelműen a háború befejezésének kikényszerítését határozta meg a szankciók céljaként Charles Michel, az Európai Tanács elnöke is több alkalommal.

Áprilisban egy Twitter-bejegyzésében úgy fogalmazott:

Ugyancsak itt írt arról az Európai Tanács elnöke, hogy az EU legfőbb prioritása, hogy véget vessen a háborúnak, és megvédje az ukrán embereket.

Michel egy május 9-i sajtókonferencián szintén világosan kijelentette:

Az Európai Külügyi Szolgálat összefoglaló oldalán az alábbi címmel írtak a szankciókról: EU-szankciók Oroszország ellen az ukrajnai háború befejezéséért.

A cikk szerint a szankciók növelik a nyomást Oroszországon, hogy véget vessen az illegális ukrajnai inváziójának. Azóta fél év telt el, a háború pedig még mindig tart – hosszabb ideje, mint eredetileg bárki gondolta volna.

Brüsszel szankciós politikája energiaválságot és súlyos inflációs helyzetet idézett elő Európában. Az euróövezet 19 országában az összesített infláció mértéke mostanra a 11 százalékhoz közelít, ami a legmagasabb ráta az euró bevezetése óta. A háborúnak azonban nemcsak vesztesei és nyertesei, hanem vámszedői is vannak.

Jelenleg több ezer szankció van érvényben Oroszországgal szemben, amelyek többsége teljes legitimitást élvez az uniós tagállamok részéről, hiszen az ukrajnai háború kirobbantása nem maradhat válaszlépések nélkül a nemzetközi színtéren. E szankciók közül kivételt képeznek azonban azok, amelyek az orosz energiaszektort érintik, hiszen Európa függőségi helyzetben van. Mindezt jól mutatja, hogy tavaly az Európai Unió teljes gázfogyasztásának negyven százalékát, míg kőolaj-felhasználásának közel harminc százalékát biztosította Oroszország. Ezen szankciók tehát valójában nem a háborús agresszornak, hanem Európának és az európai embereknek ártanak.

A Brüsszel által már elfogadott szén- és olajszankciók, illetve a rendre lebegtetett gázszankciók hatására kialakult az energiaválság, azaz a földgáz és a kőolaj világpiaci árának drasztikus emelkedése, valamint az infláció gyors mértékű növekedése az egész kontinensen. Az energiaforrások világpiaci árgrafikonját látva megállapítható, hogy a háború önmagában nem indokolt ilyen mértékű emelkedést a tőzsdéken. Míg a háború kitörését megelőzően húsz euró környékén jegyezték a földgáz egységárát a holland gáztőzsdén (TTF), ez az érték megötszöröződött a bevezetett, illetve bevezetni kívánt brüsszeli szankciók hírére. A szankciók lebegtetése minden esetben drágulást ért el a földgáz, a kőolaj, valamint a villamos energia esetében is, mivel utóbbi a földgáz árához van kötve.

Az energiahordozók ára a piac minden területére hatást gyakorol, ennek következtében – például a műanyag csomagolóanyagok vagy a műtrágya áremelkedésével – drágul a termékek előállítása és szállítása is, s ez különösen szembetűnő az élelmiszeripar esetében, amivel az emberek nap mint nap szembesülnek. A szankciók következtében elszabaduló infláció mind az euróövezet országaiban, mind a nemzeti valutát használó tagországokban – sok esetben évtizedes – rekordokat döntöget. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az Európa legerősebb gazdaságának számító Németországban hetven éve nem volt olyan mértékű infláció, mint napjainkban. A számok mögött ugyanakkor emberek, családok sokaságának életéről és jólétéről van szó. A rezsiköltségek növekedése és a szankciós infláció nemcsak az alsóbb rétegeket, hanem immár a középosztályt is veszélyezteti Európa-szerte.

Miközben Európának recesszióval, energiahiánnyal, az euró­pai embereknek pedig az árak emelkedésével – és várhatóan növekvő munkanélküliséggel – kell megküzdeniük, addig Oroszország és az Egyesült Államok extraprofitra tesz szert az energiaválságból. A Gazprom 2022 első felében mintegy 41 milliárd dollárnyi rekordnyereséget ért el, míg az amerikai olajvállalatok csak a háború kitörése óta kétszázmillió dolláros extraprofitra tettek szert, emellett a palagáz kitermelése és a cseppfolyósított gáz (LNG) európai exportja is új lendületet kapott. Brüsszel a szankciós politikával végeredményben saját magát lőtte lábon, mert képtelen volt felismerni és érvényesíteni saját érdekeit a globális politikai és gazdasági rendszerben.

A háborúnak és a szankcióknak ugyanakkor nemcsak nyertesei és vesztesei, hanem vámszedői is vannak. Talán nem véletlen, hogy Soros György amerikai milliárdos befektető már 2014-ben, a Krím félsziget orosz annektálásakor több tucat energiavállalat részvényeiből vásárolt be abban bízva, hogy az annexió közvetett módon energiaválságot idéz elő az európai földrészen. Az orosz energiaszektort célzó európai ­szankciók 2014-ben végül nem kerültek napirendre, mivel az akkori német kancellár, Angela Merkel az amerikai lobbierő dacára is ellenezte azokat. Ma azonban már Olaf Scholznak hívják a német kancellárt. A szociáldemokrata–zöld német kormánykoalíció és Brüsszel elhibázott szankciós politikája megpecsételte Európa sorsát. Az energiaszankciók és az energiaválság valósággá vált, amely a tőzsdei spekulánsok számára is évtizedek óta nem látott haszonszerzéssel kecsegtet. A háború árát a globalisták eközben velünk, európai és köztük magyar emberekkel fizettetik meg.