Kinek állt érdekében az Északi Áramlat felrobbantása?

Az Északi Áramlat gázvezeték látta volna el Németországot és Európa nyugati felét is orosz energiahordozóval. Felrobbantása után az öreg kontinens jelentős részének a jóval drágább, amerikai cseppfolyós gázt kell megvennie. A helyzetről a Magyar Hírlap közölt érdekes eszmefuttatást.

Valószínűleg még egy ideig várni kell annak a nemzetközi vizsgálóbizottságnak a jelentésére, amely az Észak Áramlat – az Oroszországot Németországgal, a Balti-tenger felszíne alatt összekötő gázvezetékek – felrobbantásának ügyében kutakodik. Kérdés persze, hogy miként lehet majd a vizsgálat eredményét tárgyilagosnak tekinteni, ha a részt vevő államok közül kizárták Oroszországot, pedig résztulajdonosa a vezetékeknek, de az amerikaiak ott lehetnek, a ma már bizonyíthatóan szándékosan felrobbantott létesítmény megrongálódása körülményeinek megállapításánál.

Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy Joe Biden amerikai elnök és Victoria Nuland, aki az Egyesült Államok külügyminisztériumának ötödik legmagasabb posztját tölti be, előzőleg félreérthetetlenül kijelentette, hogy az Északi Áramlat–2 nem kerülhet üzembe, mert azt mindenképpen meg fogják akadályozni. De miért állhat érdekében Amerikának, hogy a szövetséges Németország és Európa ne jusson olcsó és megbízható energiaforráshoz?

A német gazdaság megerősödése már kezdetektől fogva az Oroszországgal való szoros kapcsolatok függvénye volt. A német egység 1871-ben történt létrejötte hamar felszínre hozta, hogy a két állam gazdasága jól kiegészíti egymást. Pontosabban azt is mondhatnánk, hogy egymásra vannak utalva. Németországnak volt befektetni való tőkéje, valamint magas technológiai tudással is rendelkezett, Oroszország nagy piacnak számított, ahol a világ valamennyi nyersanyaga megtalálható, de nem voltak kellő anyagi forrásai, és a műszaki tudás is alacsonyabb szinten állt.

Ki is alakult a kölcsönös együttműködés rendszere, amely a két ország közötti geostratégiai érdekellentétek miatt is kirobbant első világháború alatt megszakadt. Az első nagy világégés után a győztes hatalmak 1922-ben Rapallóba – olasz nyaralóhely Genova közelében – konferenciára hívták a vesztes feleket az európai kereskedelem visszaállítása érdekében. A dolog vége az lett, hogy Németország és Szovjet-Oroszország külön megállapodást kötött egymással annak érdekében, hogy kitörjenek az antant által rájuk kényszerített elszigeteltségből.

Egy éjszaka alatt az orosz delegáció szálláshelyén, az úgynevezett „pizsamakonferencia” kertében a két ország úgy döntött: helyreállítják a kölcsönösen előnyös gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi, valamint az 1917-ben megszakadt diplomáciai kapcsolatokat. Csak néhány példa a katonai területekre is kiterjedő együttműködésre.

A német fegyveres erők fejlesztését csak titokban, az első világháborút lezáró békeszerződés tilalma ellenében lehetett végezni. Ezért a német fegyvergyártó cégek a szovjet állam területén építettek katonai célú létesítményeket. Moszkvában repülőgépgyár, Vokszk város közelében harcigáz-gyakorlótér, Kazanyban harckocsizó kiképzőközpont épült. A németek fejleszthették a tiltott fegyverzetet, Szovjet-Oroszország, később a Szovjetunió pedig modern katonai technológiákhoz jutott.

A Molotov–Ribbentrop-paktumnak a második világháború előestéjén történt aláírását követően az együttműködés még szorosabbá vált.

Rapallo neve azonban nem merült el a történelem homályába. A második világháború utáni európai politikai gondolkodásban máig él a „Rapallo-komplexus” kifejezés. Ez azt a reflexszerű bizalmatlanságot jelenti, ami az amerikai politikusokat eltölti, amikor Berlin Moszkva felé „közeledik”. A második világháború után, a hidegháború idején, már elő is jött a rapallói német–orosz (szovjet) kiegyezés megismétlődésétől való félelem.

Például amikor Konrád Adenauer kancellár 1955-ben Moszkvába utazott, vagy az 1970-es években, amikor Willy Brandt felépítette az úgynevezett keleti politikáját. De az amerikaiak tartottak Rapallo szellemének kísértésétől az 1980-as évek végén is, amikor Németország újra egyesült.

Az orosz–német gazdasági együttműködésben fordulópontot jelentett a 2009-es, Moszkva és Kijev között kirobbant gázszállítási és elszámolási vita, amely elmérgesedett, és ennek következtében gyakorlatilag megszűnt az Európába szállított orosz gáz addigi áramlása, amely a még a szovjet időkben kiépített csővezetékeken érkezett. Ez Németországot, mint az unió legnagyobb felhasználóját érzékenyen érintette. Moszkva többek között ezért döntött úgy, hogy kiépít egy új infrastruktúrát, amely elkerüli Ukrajnát az Európába vezető nyomvonalon.

De a dolgok nem mentek könnyen. Az egyik verzió szerint a Déli Áramlat Oroszországból kiindulva, a Fekete-tenger alatt vezetve, Bulgáriánál lépett volna be az Európai Unió terültére. Az Európai Bizottság 2014 januárjában a gázvezeték megépítésében érintett uniós tagállamok egyetértésével, az orosz féllel közösen munkacsoportot alakított, hogy 2014 végéig létrehozza a Déli Áramlat projekt egységes, az uniós jognak megfelelő kereteit.

Csakhogy az amerikaiak észbe kaptak, hogy európai szövetségeseik, így a németek is, még több olcsó energiahordozóhoz juthatnak, konkurenciát jelentve Amerikának, ezért erős nyomás alá vették Brüsszelt. Indoklásul persze a nyugati katonai szövetség energiaellátásának Oroszországnak való kiszolgáltatottságát emlegették.

Valójában azonban Obama elnök demokrata párti politikusai már akkor készültek Moszkva elszigetelésére, Ukrajnának Oroszországtól való „leválasztására”, az Európai Uniónak Amerikával szembeni versenyképességének megtörésére. A Majdan téren 2014 februárjában történt, amerikaiak által szervezett tüntetések és Janukovics ukrán elnök puccsal való elűzése is ezt a célt szolgálta.

Közben a hidegháborús szelek is kezdtek a politikában egyre hevesebben fújni, Moszkva elfoglalta és magához csatolta a Krím félszigetet, 2014 áprilisában pedig már a Donbaszban háború folyt az oroszbarát erők, az Ukrajnától való elszakadáspártiak és a kijevi kormány csapatai között. (Végkifejletként a területet idén szeptember végén Oroszországhoz csatolták.)

Az Európai Bizottságnak amerikai nyomásra ezek után ki kellett hátrálnia a Déli Áramlat megépítése mögül. Csak hogy volt egy aláírt szerződés, amit az érintett uniós államok be akartak tartani – köztük Magyarország is –, mert kellett a gáz, és különösen Németországnak egyre több energiahordozóra volt szüksége. Viszont az uniós bizottság nem tudta, de lehet, hogy inkább nem is akarta az eredeti tervet végrehajtani, ezért jogi kiskaput keresett.

Azt állította, hogy a vezeték megépítése és üzembe helyezése sértheti az EU versenyszabályait, és felkérte Bulgáriát a munka felfüggesztésére. Csakhogy Szófia az első szóra még nem állt kötélnek, Brüsszel azonban tett róla, hogy megváltoztassa álláspontját.

Ismerjük Ursula von der Leyen bizottsági elnök minapi, Olaszországgal kapcsolatos megjegyzését, miszerint megvannak az eszközeik egy ország jobb belátásra való térítésének. Szófia már akkor megtapasztalhatta ezeket az eszközöket, mert mondvacsinált ürügyekkel a bizottság leállította Bulgária déli, törökök lakta vidékén az éppen akkor aktuális fejlesztési programok finanszírozását.

Ezért a szófiai kormánykoalícióban részt vevő török párt a kabinetből való kilépést helyezte kilátásba, ami kormányválságot okozott volna. A törékeny bolgár kormányzóképességnek más se hiányzott, ezért Szófia meghátrált, és leállította a vezeték fogadásához szükséges építkezéseket.

Ukrajna elkerülésére és Európa gázzal való ellátására nem marad sok lehetőség, délen a Török Áramlat csak 2020 óta üzemel, ez Magyarország szempontjából létfontosságú. Ezért Moszkvában úgy döntöttek, hogy a már 2012 óta működő Északi Áramlat–1 – amely Oroszországot és Németországot a Balti-tenger felszíne alatt két csővezetékkel köti össze – mellé másik két csőpárt fektetnek le, az Északi Áramlat–2-t. Bízni lehetett benne, hogy miután jók voltak a tapasztalatok az Északi Áramlat–1-gyel, nem lesz probléma a második vonal üzembe helyezésével sem.

Nem így történt! Németországban 2021 szeptemberében parlamenti választásokat tartottak, az addigi nagykoalíció megbukott, és helyére a szocialisták, Zöldek és szabaddemokraták szövetsége lépett. Olaf Scholz szociáldemokrata kancellárt lényegesen kisebb diplomáciai érzékkel áldotta meg a sors, mint Angela Merkel CDU-s elődjét. Az amerikaiaknak könnyebb dolguk is volt vele.

Még bőven az idei február 24-i orosz támadás előtt elkezdődött a nyílt és burkolt áskálódás az Északi Áramlat–2 üzembe helyezése ellen, amelynek vezetékeit addigra már fel is töltötték gázzal.

Ha mind a négy vezeték működne, Németország gazdasága gázszükségletének 66 százalékát elégítené ki olcsó energiahordozóval, ami a további GDP-növekedés garanciája lenne. Ez az, amit az amerikaiak nem akartak. Nem akarják a nekik konkurenciát okozó, erős Európát, benne az erős Németországgal. Aztán az ukrajnai háború ad acta tette a két áramlat ügyét.

A négy vezetékszál közül hármat szeptember végén felrobbantottak – úgy látszik, az elkövetőknek van még mit tanulniuk –, biztos, ami biztos.