Demeter Szilárd: Egy régóta érlelődő válság rúgta ránk az ajtót

Petőfi Sándor történelmi-irodalmi alakja zsenialitásának köszönhetően sohasem merül feledésbe a hazai kultúrában. A Petőfi Irodalmi Múzeum azonban nemcsak arra vállalkozott, hogy emlékezetünkbe idézze a költőóriás géniuszát, hanem arra is, hogy legfiatalabb generáció számára is vonzó, ihletet és perspektívát adó, szimbolikus figura maradjon. A Petőfi 200 emlékév kapcsán Demeter Szilárddal, a múzeum főigazgatójával beszélgetett a hirado.hu.

Melyek voltak eddig a legfontosabb programok, amelyeket érdemes kiemelni a Petőfi 200 emlékév alkalmából? S milyen programok várhatóak jövőre?

Amikor elkezdtük tervezni a bicentenáriumot, úgy döntöttünk, hogy Petőfit és korát akarjuk bemutatni. Emellett felújítjuk a Károlyi-palotát, összenyitjuk az udvarát a Károlyi-kerttel így a Magyar Nemzeti Múzeumtól az Egyetem térig nyílik egy passzázs. Új állandó Petőfi-kiállítást is építünk, amelyet stílusosan Petőfi születésnapján, szilveszter éjfélkor nyitunk meg egy nagy buli keretében.

Összességében megpróbáltunk olyan programokat szervezni és támogatni, amelyek a reformkor egészére vonatkoznak, hiszen amit mi modern magyar kultúraként ismerünk, az akkor született meg.

Például a Magyar Tudományos Akadémiának akkor fektették le az alapjait a Magyar Tudós Társaság alapításával, ezért bábáskodtunk egy tudománynépszerűsítő sorozat megszületésénél, amit az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat kutatói írnak, és mi a kiadványsorozatot eljuttatjuk az iskolai könyvtárakba. Támogatásunkkal az Osiris kiadó újra kiadta Petőfi összes műveit, költeményét, műfordításait, prózai műveit, a költő monográfiáját és egy Petőfi életutat számokban. Az utóbbit egy nyugdíjas tanár segítségével sikerül nyomon követnünk, aki a költő 26 évét szinte napra pontosan rekonstruálta. A vidéki múzeumokra is nagy hangsúlyt fektettünk, a Magyar Géniusz program keretében több, mint félszáz múzeum tárlata újult meg, illetve egy vándorkiállításon megmutatjuk azokat a műveket, amelyeket különböző múzeumok adtak össze és a szerintük legjobb tárgyakat tartalmazzák. Szeretnénk 2024-ben a Kárpát-medencébe is elvinni ezt vándorkiállítást. Szeptember 1-én a tanévnyitóval együtt elindult a Petőfi-vándorbuszunk, de a klasszikus irodalmi nagyságok emlékházai és emlékhelyei is megújulnak. Petőfi szülőházának megújítása is ennek a programnak a része. A közművelődési programok mellett létrejött egy reformkor-csomag a nagyobb kulturális intézményeink, közgyűjteményeink felajánlásaival, iskolai közösségek pályázhattak akár többnapos látogatásra is.

De lesz könnyűzenei kiírás, vetélkedők, gerillakampány, Petőfi-kalendárium, Futaki Attila rajzolja az Apostol c. remekművet képregénybe, musical is készül, valamint számtalan partnerrel egyeztetünk, hogy 2023-ban – ahogy mondani szokás – még a csapból is Petőfi folyjon. Megérdemli.

Lesz rá pénz?

A forrás a kormány jóvoltából a Nemzeti Kulturális Alapban rendelkezésre állt, de az elszálló rezsi,-és anyagárak miatt sokszor kell nekünk is újra tervezni: folyamatosan csökkentjük azokat a tartalmakat, amikről le lehet mondani, de arra vigyázunk, hogy az alapeszme ne sérüljön. Sok nehézséget le tudunk küzdeni, mert a magyar muzeológia az elmúlt évtizedekben képes volt babszemekből is jó kiállításokat összerakni.  Most volt pár ritka békeévünk, ami nem túl gyakori a hazai muzeológia százötven éves történetében, elegendő felhajtóerővel kell bírnia a válságos esztendőkre.

Sűrű év lesz jövőre, hiszen nemcsak Petőfi, hanem Madách, illetve a Himnusz is kétszáz éves.

Sőt, 2023-ban lesz százhetvenöt éves a magyar honvédség, amit az 1848-as forradalom és szabadságharc miatt alapítottak meg, tehát ez is Petőfihez és korához kapcsolódik. Azt szeretném érzékeltetni, hogy ez a kor egy elképesztően gazdag része a magyar történelemnek és akkoriban ütötték le azokat a cölöpöket, amelyek az iszonyatosan nehéz XX. században is megtartották a magyar nemzetet.

Mennyire lesznek a programok gyerekbarátok?

Lesz, ami kifejezetten a gyerekeknek szól. Például Kajla kutyát is elküldtük múzeumokba, illetve most készül egy komplex csomag a reformkor hőseiről, ami azt jelenti, hogy Petőfi Sanyikával lehet tanulni versértelmezést, Kossuth Lujzitól történelmet, vagy Wesselényi Pistikétól innovációs technikákat ellesni. Ugyanaz a kreatív csapat készíti ezt is, mint a Kajla kutyát, hasonló forma, -és látványvilágban is. János vitézt interaktív vándorkiállításra küldjük a Mesemúzeum és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet koprodukciójában, és hát van még egy titkos – vágyvezérelt – tervem is, de arról most inkább nem beszélnék, hátha sikerül így megvalósítani.

Demeter Szilárd magyar író, politikai elemző, publicista Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója 2022.10.01. Fotó:Hirado.hu/Horváth Péter Gyula

A mai tizen-, és huszonéves generáció gyakran TikTok-sztárokban és influenszerekben találja meg a követendő példát. Vissza lehet csábítani ezt a felgyorsult és felszínes világhoz szokott generációt a történelmi személyekhez?

Azt mondják, hogy az egyik legnagyobb problémája a mai gyerekeknek, hogy nincsenek saját hőseik. Nekem is van egy ötéves fiam, és látom, hogy neki is a Mancs Őrjárat vagy a Marvel figurái a hősök. A szórakoztatóipar elcsábítja őket. Éppen ezért még a békeévekben azt terveztük, hogy a Hajógyári-szigeten – a Petőfi Kulturális Ügynökséghez tartozó részében – egy tízezer négyzetméteres csarnokban egy olyan fedett játszóteret alakítunk ki, ahol magyar hősök vannak. Ez lenne Európa legnagyobb fedett játszótere egy olyan hatalmas, de biztonságos komplexumban, ahol a szülők egy okosóra segítségével nyomon tudják követni a gyerekeket. Remélhetőleg a válságnak hamar vége lesz és akkor minél előbb bele tudunk vágni ebbe a több szempontból is hiánypótló projektbe, hiszen a budapesti gyerekes szülők pontosan tudják, hogy milyen nehéz rossz időben fedett programot találni a gyerekekkel.

Az orosz–ukrán háború és a szankciók miatt elszabadult rezsiárak okán néhány kulturális intézmény a fűtési szezonra bezár. Mi a helyzet a PIM-mel?

Egyelőre úgy számolunk, hogy az értelmes nyitvatartási időt tudjuk vállalni. Ez alatt azt értem, hogy a kiállítótermek akkor lesznek nyitva, amikor van valós érdeklődés, ezek idejét pedig a korábbi méréseink alapján egész jó be tudjuk lőni.

Nyáron egy interjúban azt mondta, hogy az energiaválság lehetőséget adhat az embereknek, hogy visszakanyarodjanak a könyvekhez. Válság válság hátán, létrejöhet ebből egy új korszak, egy új kulturális, irodalmi pezsgés?

Egy olyan válság rúgta ránk az ajtót, amely már nagyon régóta érlelődött, csak mi nem vettük komolyan. Ez a válság a fogyasztói attitűdöt építi le, mert az embereknek vagy nem lesz pénzük megvenni azt, amire nincs is szükségük, vagy nem lehet kapni az adott terméket. Ugyanakkor ebben a válságban nagy lehetőségek is vannak.

Globális ellátási láncok szakadoznak a koronavírus óta, ezért vissza kell fordulnunk a saját valóságunkhoz. A Covid alatt családanyák sokasága tanult meg kovászolt kenyeret sütni és arra is rá fogunk jönni, hogy nem kell Kínában gyártott szappant venni, ha mi magunk is tudunk készíteni. Megvan az a tudásunk, hogy ezt a válságot túl tudjuk élni. Ezt a tudást a XIX. században kezdtük kiépíteni, és a XX. században két világháborút és két diktatúrát is „kiszolgált”.

Látok egy nagy lehetőséget a könyvkultúrában is: kis túlzással az olvasáshoz nem kell sem fűtés, sem áram. A könyv egy komplex információt hordozó eszköz, ami túlélt már évszázadokat. Persze lesznek vesztesei is ennek, mert az emberek kevesebb pénzt lesznek hajlandóak könyvre áldozni, ezt pedig olyan művekre fogják költeni, amelyik róluk szól vagy fogódzót nyújt a nehéz időkben. Reményeim szerint életszagúbbá fog válni az irodalom. Ki fognak kopni azok az öncélú mutatványok, amelyeket irodalomnak szoktunk nevezni, és amelyeken miatt egymás vállát veregetve ismerjük el egymás nagyságát. Egyszerűen nem lesz rá fizetőképes kereslet.

Nyilatkozta korábban, hogy rendre megtalálják olyan feladatok, amiket magától nem keresne. Most hogy áll ezekkel a feladatokkal, még mindig megtalálják?

Próbálok nem mindent magamra húzni, de valahogy olyan helyzet alakult ki, hogy én mondok ki nyersen, őszintén dolgokat. Így például felvetettem egy interjúban, hogy talán túl sok komolyzenei intézmény van az ország méretéhez képest. Óriási botrány lett belőle, de nem sokkal ezután megkeresett szinte az összes intézmény vezetője és elmondták, hogy maximálisan igazam van. A baj az, hogy mindenki a másik intézményét gondolja feleslegesnek. Túl sok a kőszínház, a független színház, filharmonikus zenekar.

Fenntarthatatlan és túlburjánzó kulturális intézményrendszerünk van, amit mindenféleképpen racionalizálni kell. Meg kell nézni, mire érdemes közpénzt áldozni, és mi az, ami működjön piaci alapon. Ezzel a nézettel sokáig egyedül házaltam, aztán most az élet kényszeríti rá a döntéshozókat, hogy meghozzanak nehéz döntéseket.

A magyar kultúra akkor lesz válságálló, ha a résztvevők szövetségben dolgoznak még akkor is, ha tudják, hogy önkorlátozó módon le kell mondaniuk az intézményi érdekérvényesítésről. Nem biztos, hogy minden településen kulturális intézményhálózatot kell fenntartani. A kultúra nem azon múlik, hogy van-e egy konkrét épület. Nem intézményekben, hanem szolgáltatásokban kell gondolkodni. És ne az intézményrendszerből induljunk ki, hanem a befogadóból. Régi reflexet kell majd itt lebontani, ami rengeteg konfliktussal fog járni, ezt nyilván a politikai kulturális kormányzatnak kell végigvinnie.

Demeter Szilárd magyar író, politikai elemző, publicista Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója 2022.10.01. Fotó:Hirado.hu/Horváth Péter Gyula

Lassan öt éve, hogy kinevezték a PIM főigazgatójává. Hogy érzi, kezdi már a szakma elfogadni? Egyáltalán fontos ez? Vagy marad a fenegyerek szerepben?

Továbbra sem akarok főigazgatóként nyugdíjba menni, mert engem kultúra nem intézményvezetőként, hanem befogadóként érdekel. Ceausescu diktatúrájában születtem, és nőttem fel. Faramuci módon akkoriban Bukarestben nagyon jó kulturális tartalmakat adtak ki magyarul. Minőségi anyanyelvi kultúrát biztosítottak számunkra, miközben el akartak minket törölni, ami egy paradox helyzetet teremtett a nacionálkommunista rezsimben.

Viszont ebben az ellenséges környezetben megtartott minket az anyanyelvi kultúra, tehát biztos vagyok benne, hogy bármi történik a világban, az unióban, ez meg tud tartani bennünket. Ezért fontos, hogy milyen anyanyelvi kultúrához jutnak a gyerekeink, amely az ő nemzeti kulturális identitásukat folyamatosan táplálja. Számomra ez a cél, és hogy milyen pozícióból szolgálom, az nekem mindegy.

De pont a fiatalokat éri támadás, gondoljunk az LMBTQ-lobbira. Írói körökben komoly felzúdulást keltett, amikor Dúró Dóra darabokra tépte a Meseország mindenkié című könyvet, és ha nyugatra tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy ez a konfliktus egyre súlyosabb lesz. Mit gondol erről a kérdésről?

Ez is rendszerszintű probléma. Két nagy mulasztás róható fel az elmúlt tizenkét évből: az egyik, hogy nem foglalkoztunk komolyabban az online térrel. A kultúrafogyasztás radikálisan megváltozott, amire a pandémia még rátett egy lapáttal. Az információszerzésünk nagy része az online világból származik, ez pedig azt jelenti, hogy nagyon nem mindegy, mit kapunk ebből a térből. Mondok egy példát: elköltöttünk sok milliárd forintot a közgyűjtemények vagyonának digitalizálására. Van tehát egy nagy digitális kulturális adatvagyon, amit viszont nem tettünk közkinccsé. Ha az összes intézményünk kulturális adatvagyonát közzétennénk egy izgalmas, fogyasztható, strukturált formában, akkor nem a Wikipediáról másolnák össze gyermekeink a házi feladataikat. A kulturális adatvagyon alkalmas lehet akár arra is, hogy a diákok virtuális kiállítás formájában készítsék el a beadandót.

De ott van a kortárs művészet, amelynek digitális formája nagy része csak online, külföldi platformokon keresztül érhető el. Mi történik, ha holnap a YouTube úgy dönt, hogy hátrébb sorolja a magyar tartalmakat az algoritmusában? Nem politikai okokból, hanem egész egyszerűen azért, mert egy másik célcsoportot tart fontosnak vagy másik üzleti modellt vezet be. Ebben az esetben a kortárs magyar kultúra nyolcvan százaléka el fog tűnni. A nagy vállalatokkal nem fogjuk tudni mindenben felvenni a versenyt, de kell, hogy legyen alternatíva.

Két nagy hibát említett.

A másik nagy bűne a jobboldalnak az életmód válaszok elkerülése. Míg a liberális mainstream megmondja mi a helyes, hogy mit kell gondolni bizonyos dolgokról, addig mi nem adunk saját válaszokat. Pedig vannak. A poszthumán ökológia helyett beszélhetnénk teremtésvédelemről. Vagy például fel lehetett volna hívni a figyelmet arra, hogy lehet a aggódni a közösségi médiában az Amazonas őserdeiért, írhatsz dühös posztokat a Kínában gyártott, tengeren ideszállított eszközeiden, de egy lépéssel többet tehetünk, ha kimegyünk a Tisza-partra szemetet gyűjteni. A saját magyar valóságunkra nem figyelünk eléggé.

Ha átveszel egy szórakoztatóipari terméket mint életmód választ, nem biztos, hogy jó lesz vége. Sokszor az ép test mellé az ép lelket nem rakjuk oda. Ebben is látok változást, például mostanság több ellenzéki portál is elkezdte a hazai túraútvonalakra felhívni a figyelmet. Nem a fikázás, hanem a szépség és érdekesség megmutatása a jellemzőbb ezekre a cikkekre. Ennek azért örülök, mert a jobboldali ember a valahol szabadságában élve eleve szereti a szülőföldjét, van érzelmi kötődése a Kárpát-medencéhez. Most a bárhol szabadságában lebegők is kapnak egy impulzust, és így előbb vagy utóbb összeterelődünk a saját valóságunkban.