kulcsár edina
Újra egy kétpólusú világrend következik?
Míg Richard Nixon és Henry Kissinger diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően ötven éve hidak épültek, 2022-ben újra magas falak emelkednek a két nagyhatalom között. Az új viszonyrendszer előrevetiti a kétpólusú világ rezurrekcióját, amelyhez a legtöbb ország kénytelen lesz alkalmazkodni: azaz oldalt kell majd választani – olvasható az Asia Times elemzésében, amelyet a hiradó.hu ismrtetett.
A szerzők levezetik, miként jutottak mélypontra a közelmúltban még kölcsönösen gyümölcsözőnek bizonyult amerikai-kínai kapcsolatok, és kifejtik azt is, szerintük mi várható a bipoláris közeljövőben.
Miután Hszi Csin-ping kínai elnök korábban már figyelmeztette Joe Bident, hogy „ne játsszon a tűzzel”, előre látható volt, hogy Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház demokrata párti elnöke tajvani útjával határozott választ vált ki Kínából.
Így is történt: az Egyesült Államok harmadik legrangosabb közjogi méltóságának látogatása után a kínai hadsereg napokig tartó szimulált támadást hajtott végre Tajvan ellen, majd további kombinált hadgyakorlatokat jelentettek be.
Emellett elálltak a klímaváltozásról és a katonai kérdésekről zajló kulcsfontosságú párbeszédtől is – írja az Asia Times, hozzáfűzve: ha Pelosi nem ejti meg tajvani útját, meglehet, a Biden-kormányzatnak a kongresszus mindkét pártja részéről erős reakcióval kellett volna szembenéznie, amiért nem állt ki a sziget mellett a kínai fenyegetéssel szemben – vagy akár az ujgur többségű Hszincsiang tartománnyal kapcsolatos és a tibeti emberi jogi kérdésekben, Hongkongról nem is beszélve.
A szerzők, ManMohan S Sodhi, a City, Londoni Egyetem ellátási lánc menedzsment professzora, valamint Christopher S Tang, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem ellátási lánc menedzsment professzora veretes cikkben foglalják össze az Asia Times hasábjain, miként jutottak mélypontra az ötven éve kedvező ösvényre térített amerikai-kínai kapcsolatok.
Mint felidézik, az USA az 1927 és 1950 között zajlott kínai polgárháborúban és a második világháborúban is a Kuomintang-rendszert, azaz a Kínai Nacionalista Párt (KMT) vezette Kínai Köztársaságot támogatta Mao Ce-tung kommunista pártja ellenében. Miután Mao kommunistái átvették a hatalmat a kontinensen és a Kuomintang Tajvanra menekült 1949-ben, Washington továbbra is a száműzött rezsimet ismerte el Kína legitim kormányaként, megakadályozva a Kínai Népköztársaságot (KNK) abban, hogy csatlakozzon az ENSZ-hez.
Mao Ce-Tung kínai elnök és Richard Nixon amerikai elnök a Nixon-Mao Ce-Tung találkozón 1972. február 22-én (Fotó: MTI/UPI)
Mindez 1972-ben, Nixon elnök Kínában tett történelmi, Henry Kissinger titkos diplomáciai küldetésével elősegített látogatása után (a szovjetek elszigetelésére irányuló lépésként) megváltozott. Washington a sanghaji kommünikében elismerte az „egy Kína” politikáját, illetve azt, hogy Tajvan Kína része, amelynek egyetlen kormánya a KNK. Ígérete tettek arra is, hogy nem hagynak a szigeten fegyveres erőt és katonai eszközt.
Amerika pusztán informálissá hangolta át tajvani kapcsolatait, miközben a békés rendezés mellett lándzsát törve voltaképpen lenyomta a szárazföldi hatalom torkán a „szakadár tartomány” különállását. Ez megnyitotta a kapukat az amerikai-kínai kereskedelem előtt, véget vetve az 1940-es évek óta érvényben lévő amerikai embargónak.
A gazdasági kapcsolatok az 1980-as években, Mao későbbi utódja, Teng Hsziao-ping idején megerősödtek, kölcsönösen gyümölcsözővé téve az együttműködést: miközben a kínai gazdaság növekedésnek indult, az USA alacsonyabb fogyasztói árakkal és erősebb tőzsdével büszkélkedhetett. A nyugati gyártók kiszervezték a munkát kínai cégeknek, vagy saját maguk hoztak létre üzemeket. Előnyükre vált az olcsóbb termelés, és – a kiszervezők esetében – az, hogy nem kellett saját gyárakat üzemeltetniük, és nem kellett foglalkozniuk a munkaügyi kérdésekkel. A kínaiak pedig óriási gyártási kapacitásra tettek szert.
Ahogy a kínai középosztály egyre gazdagabbá vált, az ország az amerikai cégek, például az Apple és a GM egyik fő célpiacává vált. A kínai hatóságok ragaszkodtak ahhoz, hogy mindez helyi partnercégeken a technológia átadásával, az ország termelési know-how-jának gyarapítása érdekében történjék.
Kína és az Egyesült Államok együtt a világ GDP-növekedésének több mint felét könyvelhette el 1980 és 2020 között. Az USA GDP-je közel az ötszörösére, 4,4 billió dollárról 20,9 billió dollárra nőtt mai értékén kifejezve, míg Kínáé 310 milliárd dollárról 14,7 billió dollárra emelkedett.
Kínáé jelenleg a világ második legnagyobb gazdasága, bár a vásárlóerőt is figyelembe véve – az IMF, a Világbank és a CIA adatai szerint is – valójában a legnagyobb. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében az USA még mindig jóval előrébb jár, bár Kína már a fejlett országok közé tartozik, miután a gazdasági nyitás után 800 millió állampolgára emelkedett ki a szegénységből. Washingtont persze egyre jobban aggasztja Kína gyorsabb gazdasági növekedése, valamint az a tény, hogy az USA sokkal többet vásárol riválisától, mint fordítva. Ez okozta az amerikai hazai gyártás nagymértékű visszaesését, amely egyebek között megágyazott Donald Trump 2016-os választási győzelmének.
Mindkét nemzet atomhatalom, bár Kína csak 350 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, míg Amerika 5500-zal. Kínának nagyobb haditengerészete van, 360 hadihajóval, szemben az USA 297 hadihajójával, bár a kínaiak többnyire kisebbek, ráadásul csupán három repülőgép-hordozójuk van, szemben az amerikaiak tizenegy anyahajójával. A két ország között eközben már az űrverseny is beindult, mindkettőjük célja, hogy űrhajósokat juttassanak a Holdra és létrehozzák az első holdbázist. Mindennek folyományaként
– hangsúlyozza az Asia Times.
A cikk szerzői szerint az Egyesült Államok fokozatosan ellenségesebbé vált: ennek első jelei 2016-ban mutatkoztak, amikor Barack Obama Kínától elfordulva inkább más ázsiai országokkal való kapcsolatépítésre helyezte a hangsúlyt. Ezt az irányt vitte tovább Donald Trump Kína-ellenes retorikájával, majd Peking „tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatára” elrendelt válaszlépéseivel. A Trump-adminisztráció 2018-ban extra vámokat vetett ki a kínai importárura, 2020-ban pedig korlátozta Kína hozzáférését a különböző chipgyártási technológiákhoz, amire a kínaiak, nem meglepő módon, ellenintézkedésekkel reagáltak.
Amikor Biden elnök 2021-ben hivatalba lépett, egyre hangsúlyosabbá váltak a hszincsiangi emberi jogi kérdésekkel és a Tajvant fenyegető veszélyekkel kapcsolatos, régóta lappangó panaszok.
Biden a kényszermunkára hivatkozva az idén a Hszincsiang régióból származó, számos nyugati vállalat árubeszerzését érintő importot is betiltotta. Erre Kína állítólag az ország más részeire helyezte át a munkásokat, így biztosítva a kereskedés folytatását a nyugati vállalatokkal.
Az elmúlt néhány évben a világ a kereskedelmi zavarok egyre súlyosbodó sorozatát éli meg – az USA és Kína közötti kereskedelmi háborút, az ellátási láncnak első körben a pandémiával fellépő zavarait, az ukrajnai háborút és következményeit: a szankciópárbajokat és az exportkorlátozó intézkedéseket.
Miután Kína „zéró covid” stratégiájával hozzájárult a termékhiányhoz, a Biden-adminisztráció felszólított a riválisától való függőség visszaszorítására. Ennek megfelelően az amerikai cégek átalakították ellátási láncaikat: júniusban az Apple Kínából Vietnamba helyezte át az iPad-gyártás egy részét, miközben a cég beszállítói, a Foxconn és a Pegatron azt fontolgatják, hogy Kínából Mexikóba helyezik át az észak-amerikai piacra szánt iPhone-ok gyártását, kihasználva az alacsonyabb munkaerőköltségeket és az USA és Mexikó közötti szabadkereskedelmi megállapodást.
Ezzel összefüggésben a szerzők kiemelik egyebek között az egyre gyakrabban elhangzó „friend-shoring” kifejezést (baráti, elvi, értékalapú kereskedelmi-gazdasági-pénzügyi támogatás, amelynek záloga a maximális egymásba vetett bizalom), amelyet az újraformálódó kapcsolatok idején először Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter használt még áprilisban, kicsapva ezzel az asztalra a baráti és ellenséges országok világtérkép-tervezetét. Jól hangzó címke a szabadpiaci demokráciák és a kínai vagy orosz rezsimekhez igazodó országok között megosztott világra.
Napokkal korábban pedig Kína adott otthont a Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Dél-Afrikát is tömörítő BRICS-országok éves csúcstalálkozójának, amelyen 13 további ország – köztük Irán, Thaiföld, Malajzia, Indonézia, Argentína és Kazahsztán – vezetőit is fogadták. Hszi elnök a csúcson a többoldalú együttműködésen alapuló „globális biztonsági közösség” kiépítését szorgalmazta, Irán és Argentína pedig azóta kérelmezte csatlakozását a blokkhoz.
Nanochipekben az USA vezeti a „chip 4″ paktumot Japánnal, Tajvannal és esetleg Dél-Koreával a következő generációs technológiák és gyártási kapacitás fejlesztése érdekében. Kína 2020 és 2025 között azonban 1,4 billió dollárt fektet be annak érdekében, hogy önellátóvá váljon a technológiában.
Joe Biden amerikai elnök Joe Biden elnök egy sajtótájákoztatón a Fehér Ház előtt 2022. augusztus 9-én, mielőtt aláírta a félvezetők gyártási beruházását célzó nagyszabású törvényjavaslatot, mindenekelőtt a Kínával szembeni verseny felgyorsítása érdekében. A sors fintora, hogy az USA-ban kifejlesztett chipeket Ázsiában gyártják. A Chips and Science Act 52,7 milliárd dollár szövetségi támogatást biztosít az amerikai félvezetőiparnak (Fotó: EPA/JIM LO SCALZO)
Egy másik égető kérdés az elektromos járművek lítium akkumulátorainak gyártásához szükséges nyersanyagé, a kobalté. A világ készleteinek 70 százalékát a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) termelik ki, Kína ezért az afrikai ország politikájában is érvényesítette befolyását, illetve sikeresen lobbizott a bányászrégiók felett diszponáló politikusoknál.
Ennek eredményeként 2020-ra a KDK 19 kobalttermelő bányája közül 15-nek már kínai cégek voltak a tulajdonosai vagy részvényesei. Ám miközben Kína kobaltkészleteket halmoz fel, az USA alternatívákat keres. A GM fejleszti az Ultium akkumulátorcelláját, amely 70 százalékkal kevesebb kobaltot igényel, mint a mai akkumulátorok, míg az Oak Ridge National Laboratory már teljesen kobaltmentes eszköz fejlesztésén dolgozik.
Mivel az USA és Kína kapcsolatait az 1972-es hídépítés után 2022-re a falak építése jellemzi, az országok egyre inkább kénytelenek lesznek besorolni valamelyik nagyhatalom mögé, a vállalatoknak pedig ehhez igazodva kell tervezniük – vélik a szerzők. Sodhi és Tang úgy látja, azoknak a cégeknek, amelyek mindkét blokkban kereskedni kívánnak, „divizionálódniuk” kell, azaz párhuzamos működtetésben kell gondolkodniuk.
A kínai fogyasztókat kiszolgálni kívánó amerikai vállalatoknak ugyanakkor továbbra is Kínában vagy a blokk más országaiban kell majd gyártaniuk, míg a kínai vállalatoknak fordítva kell majd ugyanezt tenniük. A cikk szerzői felhívják a figyelmet arra is, hogy a világszerte terjeszkedő kínai vállalatok az Egyesült Államokban is gyors tempóban vásárolnak fel mezőgazdasági területeket és agrárvállalatokat.
Bár az új ellátási láncok szinte biztosan növelni fogják a nyugati fogyasztók költségeit és visszafogják Kína növekedését, ennek előnyei is lesznek. Az ellátási láncok ellenállóbbak lesznek a jövőbeni válságokkal szemben, és átláthatóbbak is, míg a szállítás (és a kínai szénre való támaszkodás) csökkenésével a szén-dioxid-kibocsátás is mérséklődhet. Mindez hozzájárulhat az ENSZ környezeti és társadalmi fenntarthatóságra vonatkozó fenntartható fejlődési céljainak eléréséhez – írják.
A cikkírók szerint a kobalt és a nanochipek példája azt is mutatja, hogy az USA és Kína közötti versengés hogyan ösztönzi az innovációt. Úgy vélik, a globális kereskedelem az új globális rendszerben is növekedni fog, mivel az országok függnek egymástól, még akkor is, ha a kereskedelmi kapcsolatok változnak.
– vélekednek az Asia Times szerzői. Megjegyzik, szerintük a tajvani válság valószínűleg nem vezet közvetlen katonai konfliktushoz, inkább egy olyan tendenciát erősít meg, amely már legalább egy évtizede egyre nagyobb lendületet vesz.