Böjte Csaba: Ha Isten él benned, több nem kellhet

Megrendítő erővel vallott gyermekkoráról, apja bebörtönzéséről és papi hivatása kezdeteiről, a legelső, éhező gyermekek befogadásáról és egy 2017-es, Észak-Irak kurdisztáni régiójában tett missziós látogatásról Böjte Csaba ferences szerzetes a Kossuth Rádió Nagyok című portréműsorában.

„Itt koldulnak a templom előtt a gyerekek. Kitelik nekik két-három tányér leves, én befogadnám őket nyári vakációra” – erről szólt az a levél, melyet elöljárójához intézett a dévai Szent Antal-templom plébánosa, Böjte Csaba feletteseihez. Cselekedett, mivel a ferences szolgálat „aktív engedelmességet” jelent; ismert, hogy mennyire eredményes lett ez a kezdeményezés. A Nagyok című portréműsornak erről is nyilatkozott a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Magyar Örökség díjjal, Sütő András-díjjal, Pro Cultura Hungarica díjjal, valamint Makovecz Imre-díjjal kitüntetett ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, Böjte Csaba.

„Édesapám börtönben volt, amikor megszülettem; nem sokkal azután, hogy kiszabadult, meghalt” – emlékezett vissza Süveges Gergő mikrofonja előtt gyermekkorára a határon innen és túl Csaba testvérként is emlegetett szerzetes.

„Magyarságáért került börtönbe az édesapa”

Elmondta: nagyra értékeli, hogy édesanyja, nagyszülei és rokonai ezzel együtt és a kommunista diktatúra által teremtett körülmények között is derűs, gondtalan gyermekkort biztosítottak neki és testvérének, gyermekként. Kérdésre válaszolva elmondta: édesapját az 1956-os forradalommal kapcsolatos versei miatt börtönözték be. „Ezekben a versekben nincs semmi, ami gyűlöletet vagy erőszakot keltene”. Kifejtette, apja példaképként is szolgált számára, mivel szolidaritást vállalt „a kicsikkel, az elnyomottakkal”. Édesapja versei közül csak azokat tudta elolvasni, melyek az ellene szóló per iratanyagában szerepeltek.

Beszélgetőtársa papi elhivatottságáról is faggatta; Böjte atya elmondta: a természettudományok érdekelték, s hogy továbbtanulásához a pénzt megteremtse, egy ideig bányász is volt. Útkeresésében fontos élmény volt számára nagymamájának mély hitéből fakadó nyugalma, higgadtsága, melyből még súlyos betegsége sem zökkentette ki.

„Ne egy agyontupírozott-párnázott világban éljenek!”

Ha más nem, hát a két „F”-betű (Ferencváros, ferencesek) kötelez – válaszolta Bölte atya arra a kérdésre, hogy továbbra is „csak a Fradi”-e számára „a” csapat. Hozzátette: a sport szerinte egy olyan dolog, ahol reális eredményeket reálisan pontoznak.

„A gyerekeinket is nagyon bíztatom a sportra. Ők a foci mellett ökölvívással foglalkoznak. Egy államilag gondozott gyermeknek semmi sem jár ingyen, csak az, amit ő maga a két kezével, saját magának kivív. Fontosnak látom, hogy a gyerekek ismerjék meg a valós életet, ne egy agyontupírozott-párnázott világban éljenek, ahol alanyi jogon minden kijár nekik, hanem a létért való küzdelmet is megtapasztalják” – fogalmazott.

Egy korábbi, missziós élményét is megosztotta a hallgatókkal Böjte Csaba. Mint arról annak idején a Magyar Kurir is beszámolt, a misszión Hölvényi György kereszténydemokrata európai parlamenti képviselővel, Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel, Siklósi Beatrixszal (ma a Kossuth Rádió csatornaigazgatója – a szerk.) és Marossy Géza operatőrrel vett részt, együtt utaztak el Észak-Irak kurdisztáni régiójába, Erbílbe és környékére.

Ministránsok kézi fegyverekkel

Mikor Moszul felszabadult, az ottani főpapok, s az iraki pátriárka meghívtak európai papokat, hogy imádkozzanak velük együtt az olajfák szertartásán. „Érdekelt, mi ez a szertartás. Akkoriban találkoztam Hölvényi Györggyel, ő európai parlamenti képviselő. Kérdeztem, jár-e arra valaki mostanában. Mondta, hogy nem nagyon, ott ugyanis lőnek. Én jó pár évvel ezelőtt Európa díszpolgára lettem” – úgy gondolta tehát az atya: e minőségében is eleget kéne tennie a meghívásnak.

Így vette kezdetét a misszió: „Moszul környékén közel 400 ezer káld és asszír keresztény élt, őket az Iszlám Állam elzavarta, s most felszabadultak s visszatértek”. Elmondta: „Ezek a templomok ki voltak rabolva, volt amelyiket felgyújtottak, kiraboltak; láttam olyat is, melynek nem volt mennyezete. Az oltár helyére olajfa-csemetéket ültettek, volt vagy 50-100 ilyen. A családfők már visszamerészkedtek, mindegyiken golyóálló mellény volt, vas sisak, a ministránsok kézi fegyverekkel voltak fölszerelve; kemény helyzet volt. A főpapok körbeállták ezeket az olajfa-csemetéket, imádkozták, megáldották őket. Kézbe vette az egyiket a főpásztor és azt mondta: vidd haza, ültesd el a drága, vérrel áztatott szülőföldedre növeld nagyra, hogy az árnyékában az én gyilkosom gyermeke a te gyermekeddel tudjon beszélni.”

Böjte atya arról is beszámolt, hogy az egyik városban, egy olyan templom mellett, ahol nem csak a híveket gyilkolták le, de az épületet is lerombolták, a könyveket és a szobrokat kihajigálták, és térdig jártak a romhalmazban, „Gyuri (Hölvényi György) egy papírcetlit kapott (talált – a szerk.), melyen Avilai Nagy Szent Teréz egy verse állt: Nada te turbe…, avagy semmi se bántson, semmi se fájjon, ha Isten él benned, több nem kellhet”. Csaba testvér elmondta: „Éreztem, hogy ha Istennel a kapcsolatunk megvan, mindent újjá lehet építeni”.

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Magyar Örökség díjjal, Sütő András-díjjal, Pro Cultura Hungarica díjjal, valamint Makovecz Imre-díjjal kitüntetett ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, Böjte Csaba arról is beszélt beszélgetőtársának, Süveges Gergőnek, hogy mit váltott ki belőle mindaz amit megélt ifjúkorában.

„A bosszúra gondoltam”

„Úgy nőttem fel, hogy tudtam: apámat a kommunista rendszer megölte. A börtönben elszenvedett kínzások, bántalmazások tették őt a sírba. Én is olvastam a Monte Christo grófját, a bosszúra gondoltam. Mikor kezdtem felnőni, kezdtem gondolkodni, hogy ha majd megnövök, kit fogok én felkeresni és megnyuvasztani. Gondoltam, azokat, akik megverték. De ők parancsszóra tették.” Később az ügyészen, a bírón gondolkodott, aki apját törvénytelenül elítélte. Majd arra jutott, hogy a kommunista rendszer volt ilyen.

„Rájöttem, hogy

én inkább a butaságra, a bunkóságra, a sötétségre haragszom”

– fogalmazott a szerzetes. „De aztán arra gondoltam, hogy a sötétséget nem lehet feldarabolni, kilapátolni az ablakon. Egy szál gyertyát ha meggyújtok, az többet árt a sötétségnek, mint bármi egyéb. A szeretet, ami megváltoztatja a világot, a bölcsesség, a tanulás. Ez a hatezer gyerek az én bosszúm mindazért, amit gyerekként elszenvedtem.”

A kommunizmus ugyanis gyakran az egyszerű, tanulatlan réteget célozta meg. „A maguk erőszak-birodalmát, forradalmát az ilyen utcán ténfergő, félárva emberekből” építették fel. „A jövendőbeli diktátorok nyersanyagát próbálom átképezni, hogy hasznos adófizetői legyenek a társadalomnak” – tette hozzá.

Az ég madarai rászálltak

Az országszerte és a határon túl is előszeretettel Csaba testvérnek is szólított atya több példát hozott fel arra, hogy miképpen sikerült gyakran szívós, évekig tartó próbálkozásokkal konszolidált életvitel felé terelni meglehetősen problémás fiatalokat. Egy tinédzserkorában gyermeket szült, majd zűrös életet kezdő lány például csak hosszabb kitérők után kezdte náluk hagyott gyermekét nevelni, aztán más gyermekekkel is foglalkozott – ma már több diplomás segítője az alapítványnak.

A gyereknevelés nem bokszmeccs, hogy bedobjam a törülközőt

– fejtette ki Böjte atya, aki az alapítványt egy fához hasonlította, „amire rászálltak az ég madarai”.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy feladataihoz „honnan töltődik fel”, azt válaszolta: „jó főnöke” van. „Én hiszem, hogy az Isten a végtelen. Nemcsak a telefonunkat kell bedugni a töltőbe, hanem magunkat is (fel kell töltenünk). Egy olyan energiaforrás a Szentháromság, ami környezetkímélő, nem ártalmas senkire.”

Nem csak rakodni kell a boglyát

Az alapítványra és a több generáció óta fölnevelt gyermekekre kezd lassan nagyszülőként tekinteni – válaszolta arra a kérdésre, hogy kiválasztotta-e esetleges utódját – és az eleve önállóan működő intézmények mindegyike képes önmagában is megállni a helyét, ráadásul számos jól képzett, fiatal szakember is dolgozik náluk.

Nyugdíjkora felé haladva valóban úgy érzi – élt kedvenc, máskor is kibontott hasonlatával Böjte atya – hogy a „buglyát bé kell hegyezni”. Ezt egy korábbi alkalommal így fejtette ki: „Nagyapám mondogatta, hogy a boglyát nem csak rakni kell,

hanem be kell tudni hegyezni. Érezni kell, hogy most már elég nagy és a vele való munkát be kell tudni fejezni úgy, hogy a szél fel se döntse, és az eső be se áztassa. Eljön az elengedés ideje”.

Életkora megéléséről is beszélt: „a bölcsesség az, hogy az Isten által felkínált örömök felé nyúlsz, és nem azután nyúlánkozol, ami talán nem neked van felkínálva.”