Zuhanni kezdett a kőolaj ára

Az olajárak meredek emelkedés után múlt kedden érték el csúcsukat: az amerikai WTI típus esetében ez 130, a Brent esetében kevéssel 135 dollár fölötti árat jelentett- írja a Magyar Nemzet. A háború előtt mindkét típus 90 és 95 dollár között mozgott, így ez az olajpiac történetének egyik leghevesebb árrobbanása volt. A trend aztán múlt héten megfordult, és ezen a héten szabadesésbe váltott az árfolyam: kedden napközben már mindkét típus ára száz dollár alatt járt. Az esés így még hevesebb volt, mint az emelkedés, az ár lényegében visszatért a háború előtti szintre.

A heves mozgás meglepő lehet, ugyanakkor több dolog indokolja. A háború miatt ugyan komoly félelmek alakultak ki az olajkínálatot illetően, ugyanakkor eddig nem szűnt meg az orosz olajexport, legfeljebb csökkent: az Egyesült Államok és Nagy-Britannia jelezte, hogy nem fognak a továbbiakban orosz olajat vásárolni, de egyikük esetében sem jelentős tétel, ami így kiesik. 

Az árat így leginkább nem is a hiány hajthatta fel, hanem technikai tényezők: egyrészt a kínálattól független pánikvásárlások, másrészt kényszerű helyzetbe kerülhettek azok a befektetők, akik a háború lehetőségével nem számolva még korábban jelentős shortpozíciókat nyitottak, melyeken akkor lett volna nyereségük, ha az ár esik. 

A háború kezdete után egy darabig még a százdolláros határ is komoly ellenállás volt az olajárnak, azonban annak áttörése után felgyorsult, pánikszerűvé vált a folyamat. Vélhetően az esésre számítók, akik shortpozíciókat nyitottak, itt húzták meg azt a szintet, ahol nem akarnak további veszteségeket vállalni, ezért száz dollár fölött tömegesen aktiválhatták a veszteséget limitáló „stop loss” megbízásaikat, ami piaci áron történő azonnali vásárlást jelent. Miután sok ilyen vétel egyszerre jelentkezett, az ár meredek emelkedésbe kezdett, és végül, mikor ezek a pozíciók lezárultak, senkinek nem volt már sürgős a vásárlás a hirtelen 30-35 százalékkal megemelkedett árakon, így megindult az áresés.

A csökkenő árhoz azonban a technikai tényezőkön kívül megfelelő olajkínálatra is szükség van, hisz enélkül ilyen nagy zuhanás nem tudna megvalósulni.

A háború megindulása és az Oroszország elleni szankciók kivetése után egyrészt a kitermelők maguktól is a kínálat növelésén kezdtek gondolkozni, másrészt nyomás is nehezedett rájuk a vásárlók részéről. Az OPEC ennek hatására nem kizárt, hogy nagyobb mértékben növeli napi kitermelését áprilisban, mint ezt korábban tervezte, de lehet, hogy az eddig szankciók által sújtott Venezuela és Irán is növelheti kitermelését és exportját.

Kanada jelezte, hogy a kínálatot akár napi egymillió hordóval is tudja növelni, ezzel kiváltva az USA orosz importját, de maga az Egyesült Államok is sokat tehet: a palaolaj kitermelői komoly növelésre lehetnek képesek, és ezt most az amerikai kormányzat teljes mértékben támogatja.

A Kreml mellett az olajmonarchiák

Az, hogy Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörökös és Mohammed bin Zajed al-Nahjan sejk, az Egyesült Arab Emírségek legfelsőbb uralkodótanácsának elnöke nem volt elérhető telefonon Joe Biden amerikai elnök számára, amikor az energiaárak emelkedésének megfékezése céljából kívánt velük egyeztetni, világosan jelzi e két olajmonarchia feszült viszonyát Washingtonnal. Csupán e két Öböl menti ország számít olyan globális szállítónak, amelynek van kapacitása arra, hogy több olajat szivattyúzzon az árnövekedés enyhítésére, ám ezt a forgatókönyvet egyelőre elutasították.

A két vezető ugyanakkor az ukrajnai inváziót követően is fogadta Vlagyimir Putyin orosz elnök telefonhívásait, és megerősítették elkötelezettségüket a Moszkvával kötött 2020-as megállapodás mellett, amelynek célja a termelés visszafogása és az árcsökkenés megfékezése. 2017-ben kötött energetikai szövetségük Oroszországgal megerősítette az OPEC  hatalmát, miközben a szaúdiakat és az emírségeket közelebb hozta Moszkvához, számos területen, többek között katonai téren is fejlesztve az együttműködést.

Miután a 9/11-es merényletek miatt a szaúdi–amerikai együttműködés alapjaiban megrendült, Moszkva befolyása az Öböl menti olajkitermelő országokban, különösen az arab tavasz óta folyamatosan erősödött. Washington gyanúsításai miatt a szaúdi tőke elkezdett kiáramlani az Egyesült Államokból, és a szaúdi vezetés egyre nagyobb érdeklődést mutatott az orosz fegyverek vásárlása iránt. Az Obama-kormányzat idején az Egyesült Államok előbb feldühítette az Öböl menti monarchiákat azzal, hogy hallgatólagosan támogatta az arab tavasz felkeléseit, majd látványosan cserbenhagyta két régi szövetségesét, az egyiptomi Hoszni Mubarakot és a tunéziai Zine el-Abidine Ben Alit.

A Biden-kormányzat alatt tovább gyengültek a szálak Washingtonnal, hiszen az olajmonarchiák nem kaptak nagyobb támogatást a jemeni polgárháborúba való beavatkozásukhoz. Biden szerint a XXI. század fő stratégiai kihívása a demokrácia harca lesz az autokrácia ellen, s ezért már választási kampánya során megígérte, hogy a királyságot „páriaként” fogja kezelni. Rijád hiába várt segítséget saját polgári célú atomprogramjához – miközben Irán ismét zöld jelzést kap –, valamint a Dzsamál Hasogdzsi újságíró 2018-as meggyilkoltatásával vádolt Mohamed herceg mentelmi joga az Egyesült Államokban még mindig várat magára.

Az Egyesült Arab Emírségek sürgette az Egyesült Államokat, hogy a jemeni húszikat vegyék fel a terrorista csoportok listájára és küldjenek katonai támogatást, hogy megvédjék az országot a további támadásoktól, ám ez a kérés is válasz nélkül maradt. A feszültség a tetőpontjára hágott, amikor Abu-Dzabi tavaly decemberben felfüggesztette a Biden-kormányzattal folytatott tárgyalásokat az amerikai gyártmányú F–35-ös repülőgépek vásárlásáról, mivel Washington feltételekhez akarta kötni használatukat.

A válaszlépések nem sokat várattak magukra. Idén februárban Frank McKenzie tábornok, az amerikai központi parancsnokság vezetője Abu-Dzabiba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson az emírségek vezetőivel, de Mohamed sejktől nem kapott időpontot. Az emírségek tartózkodott az Egyesült Államok által támogatott, az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfogadott határozattervezetnél, amely elítélte Oroszországot, míg Moszkva február 28-án ugyanezen a platformon megszavazta, hogy a húszikat terrorista csoportnak minősítsék. Kiszivárgott információk szerint az emírségek tulajdonában lévő The National című lap utasította külföldi munkatársait, hogy ne nevezzék Oroszország ukrajnai háborúját inváziónak.

Miközben a világ szankciókkal sújtja az orosz ipart, az állami óriáscégek és magánvállalatok szívélyes fogadtatásra találnak az emírségekben. A monarchiák immár két évtizede többek között nemesfémeket, acélt, vasat, ipari berendezéseket, járműveket, vegyszereket és élelmiszert importálnak Oroszországból. Döntésük, hogy az olajárak felhajtása érdekében egyértelműen Oroszországot támogatják, olyan profitot eredményez, amely aláássa a Moszkva ellen bevezetett szankcióktól várt hatást.

Rijád sokat fektetett a Moszkvával való kapcsolatok kiépítésébe, és az OPEC-et, a kőolajtermelők szövetségét stratégiai kapcsolatnak tekinti. Mivel Oroszország exportja naponta megközelítőleg 4,8 millió hordó, míg az OPEC tartalékkapacitása napi 2,5 millió hordó, Oroszország OPEC-tagságának megtartását a tagállamok nagyon fontosnak tartják.

Jóllehet az arab államok közül csak az Asszad-rendszer nevezhető Putyin lekötelezettjének, s más térségbeli országok hagyományosan a nyugati kapcsolatokat helyezik előtérbe, de a Kremllel szemben sem ellenségesek. Oroszországban egy regionálisan is meghatározó globális hatalmat látnak, amelynek színre lépése olykor az érdekeiket szolgálja, és hű a szövetségeseihez. Az arab államok közül – Algéria, Szudán és Irak, Iránhoz hasonlóan – tartózkodott az ENSZ-közgyűlés szavazásán, Marokkó pedig távol maradt. Akárcsak az emírségek a Biztonsági Tanács néhány nappal korábbi ülésétől, amelynek célja az Oroszországot elítélő határozati javaslat elfogadása volt. Az egyiptomi vezetés humanitárius okokkal indokolta azt, hogy a közgyűlésen a többséggel szavazott, bár Kairó egyre jobban aggódik amiatt, hogy a szankciók árthatnak az Oroszországgal fenntartott kétoldalú kapcsolatainak. Ezek között kiemelten fontos a katonai és energetikai együttműködés és a kétirányú élelmiszer-kereskedelem.

Moszkva az elmúlt években nagyszabású befektetéseket vonzott az Öböl Menti Együttműködési Tanács országaiból, amelyek ezért az orosz gazdaság stabilitásában érdekeltek. Katar, ahonnan Washington segítséget remél az olajválság kezeléséhez, 2019-ben a katari befektetési hatóságon keresztül a Rosznyefty olajipari óriáscégben 19 százalékos részesedést szerzett. Ez, valamint a VTB bankban 2013-ban vásárolt ötszázmillió dolláros és a szentpétervári Pulkovo repülőtérben szerzett 25 százalékos katari részesedés jelentősen bonyolítja Doha álláspontjának kialakítását. Az olajkitermelő Algéria, Irak és Líbia számára a kisebb kínálatból eredő nyersolaj- vagy földgázár-emelkedés pozitív fejlemény, s ez közvetett módon valószínűleg segíteni fogja azokat az arab államokat, amelyek nemzeti jövedelme az olajkitermelő országokban élő állampolgáraik hazautalásaitól függ.

A puha hatalom létfontosságú eleme Oroszország térségbeli politikájának. Elfogadtatja katonai fellépéseit, előkészíti a gazdasági együttműködéseket, valamint a partnerei közötti olykor ellenséges viszony ellenére képessé teszi együttműködések kialakítására minden térfélen. Ennek érdekében Moszkva sokat fektetett kulturális és vallási alapon nyugvó diplomáciai kezdeményezésekbe. Az Orosz Föderáció területén élő több mint 25 millió muszlim képviseleté­ben Ramzan Kadirov és Rusztam Minnihanov, Csecsenföld, illetve Tatárföld vezetői jelentősen hozzájárultak a Moszkva és az Öböl menti országok közötti jó kapcsolatok kiépítéséhez. 2017-ben létrehozták a Shaykh Zayed Alapítványt (Egyesült Arab Emírségek), amely ötvenmillió dollárral támogatja a csecsen gazdaságot.

Izraelben több mint egymillió orosz anyanyelvű állampolgár él, ami lehetővé teszi Moszkva számára, hogy a kultúrát közvetítőként használja a gazdasági együttműködés, különösen a csúcstechnológiai (például a nanotechnológia) kereskedelmében. Az Izraellel ápolt kapcsolatok további előnye, hogy cáfolta a Moszkva elszigeteltségéről alkotott nézeteket. Emellett Oroszország fenntart kapcsolatokat a Palesztin Hatóság ciszjordániai vezetésével, valamint a Hamásszal a Gázai övezetben. Ezek a kényes, állami és nem állami szereplőket egyaránt bevonó diplomáciai manőverek Oroszország tartós jelenlétét szolgálják a térségben.

A közel-keleti és észak-afrikai államok irányában kifejtett orosz erőfeszítések részbeni sikere tehát elsősorban a Nyugattal szembeni bizalomvesztésről, valamint Moszkva szisztematikus és sokrétű kapcsolatépítéséről szól. Az elmúlt évtizedben az arab vezetők egyre inkább úgy érezték, hogy a Nyugat megbízhatatlan partner, s ezt az Afganisztánból történt kao­tikus kivonulás csak tetézte. Az arabok számára a „kreatív semlegességbe” fektetett erőfeszítés egyre kevésbé kifizetődő.