Előkerült Tompos Kátya utolsó interjúja: „Azt éreztem, hogy nyertem időt”

Alig egy napja érkezett a szomorú hír, hosszan tartó betegség után, 41 évesen, péntek hajnalban elhunyt Tompos Kátya Jászai Mari- és Junior Prima-díjas színművész-énekes, de még mindig nem lehet felfogni és elfogadni, ami történt. Az internetet vagy a közösségi oldalakat fellapozva is lépten-nyomon találkozunk olyan gondolatokkal, amiket Kátya igazságtalan halála vált ki az emberekből.

Tompos Kátya az élet érelmét kereste

Mi most megtaláltuk azt az utolsó interjút, ami tavaly májusban készült a Pura Poesia Juhász Annával című műsor által, mely így utólag, a történtek ismeretében egészen más értelmet nyert. Főleg tudva azt, hogy bizony ekkor már három év küzdött a gyilkos kórral, amit végül nem sikerült legyőznie… Kátya nagyon ritkán beszélt magáról. Itt sem tett kivételt, viszont mondanivalója igen beszédes. Végtelenül zárkózott személyisége is „csak” a versekről és a könyvekről való beszélgetés által nyílt meg. Hogy milyen is volt ő valójában? Sajátos módon körvonalazta: milyen vers írná le a jelenét. Ezt idézzük a már említett műsorból.

„Elmélkedős, elemzős, az életről filozofálós.”

„Valószínűleg a legtöbb napom ilyen lenne. De biztos lenne olyan is, amikor valamilyen behatás érne, és humor, sok vidámság, vicc, abszurd vagy kétségbeesett gondolatok, vagy valami őrület, de leginkább az életen való elmélkedés, az élet értelme lenne benne” – mondta Kátya.

Óriási önbizalomhiányban szenvedett

A színésznő szerénységét az is jól mutatja, hogy sokáig nem szeretett szerepelni. Mégis milyen tehetséges művész vált belőle, amit lehet, hogy ő maga sem hitt el magáról.

„Lehet, hogy nekem nem kellene a közönség, hanem csak úgy egyedül a szobámban szerepelnék. Azt gondoltam, hogy a közönség biztos azt fogja mondani, ez nem tud semmit, minek áll ki a színpadra. Hihetetlen önbizalomhiányom volt.”

„Nem te határozod meg, mikor kell állapotban lenni, hanem azt mondják, hogy este héttől tízig, az a te tered. Akkor kell tudni úgy szöveget mondani, ezek mind nehézséget okoznak” – mondta a színésznő. „Ugyanakkor nekem úgy jött a színészet, emlékszem, hogy egészen sokáig a barátokkal, barátnőkkel, akikkel jóban voltam, sokszor elkezdtem utánozni bizonyos tulajdonságaikat. Volt, hogy valakinek az írását, és olyan szintre jutottam vele, hogy a tanár nem tudta megkülönböztetni a kézírásunkat, amikor dolgozatot adtunk be. Volt, hogy valakinek figyeltem a mimikáját, egy egész napot úgy töltöttem el, hogy úgy beszéltem, ahogy ő. Vagy eltanultam a beszédhibáját. Nem tudtam, hogy ez már maga a színészet!”

„Aztán rájöttem, hogy ez olyan emberi tulajdonság, aki karakterekkel foglalkozik és próbálja minél mélyebben átvenni az emberek habitusát, ezek már színpadi dolgok” – mondta Kátya.

„Azt éreztem, hogy nyertem időt”

A színésznő arra az időszakra is kitért, amikor a koronavírus-járvány miatt a művészek kényszerpihenőre voltak ítélve. Bizony akkor már tudta a súlyos diagnózisát: rákos. Talán pont emiatt élte meg jól a pandémia időszakát, amit igyekezett olyan dolgokra fordítani, amire korábban elfoglaltságai miatt nem jutott ideje.

„Alapvetően egy nagyon lassú ember vagyok, frusztrációt okoz, vagy okozott, hogy utol kell érjem magam.”

„Úgy szeretnék élni, mint ahogy elő van írva. A Covid alatt úgy élhettem, ahogy a saját tempóm diktálta. Mindenre volt időm, mindent át tudtam gondolni, nem tántorított el semmitől a bezártság. Azt éreztem, hogy nyertem időt is, lekerültek a polcról a könyvek. Sok tevékenységem volt régen, amit a szakmám miatt nem volt időm űzni. Mint a festés, a rajz, ezeket gyerekkoromban nagyon sokat csináltam. Olyan dokumentumfilmek nézése vagy újranézése, amik nagyon sokat adtak nekem. Valahogy azóta ezt a lassúságot élvezem és ezt a fajta életet próbálom élni” – árulta el a művésznő.

Sok mindent jól látott a jövőjével kapcsolatban

A beszélgetés során azt is elmondta, hogy egykor naplót vezetett. Évekkel később, amikor újra olvasta, rájött, hogy nem írt hülyeségeket, sok mindent jól látott a jövőjével kapcsolatban. Felmerült benne az a gondolat is, hogy újra belekezd, mert lenne bőven mit papírra vetnie. Hogy mire is gondolhatott? Talán már akkor megfogalmazódott benne, hogy a betegsége „történetét”, vagy részleteit is összefoglalja, amit utólag – bizonyára már a gyógyulását követően – megoszt a nagyvilággal. Hogy belekezdett-e, talán már soha nem tudjuk meg, pedig egészen biztos, sokunknak nyújtana vigaszt, támaszt és nem utolsósorban tanulságot mindaz, amin Kátya keresztül ment.