"Szerettem a férjemet, de sokkal boldogabb vagyok özvegyként"

"2018. novemberében az intenzív osztályon ültem és hallgattam azt a zenét, amit a férjem az esküvőnkre komponált. Akkor belém hasított a felismerés, hogy az életem most már két részre fog szakadni: a Simon előtti és utáni életre. Este 8-kor halt meg a karjaimban" - kezdte a történetét Tabby Kerwin.

"Simon 57 éves volt, a fiam, Olly mindössze 14, én pedig 41 éves voltam, és hirtelen megözvegyültem. Ez a szó nehéznek, régimódinak és fojtogatónak tűnt. Özvegy. Fekete ruhákat, suttogó hangokat és egy veszteség által meghatározott életet képzeltem el. És mégis, közel nyolc évvel később, ki tudok mondani valamit, amitől az emberek láthatóan összerándulnak, amikor először hallják: az özvegység boldogabbá és magabiztosabbá tett, mint valaha életemben."

Tabby szerint még a mai világban is tabunak számít azt kimondani, hogy az ember lehet boldog attól még, hogy elveszítette a szerelmét és a házastársát. Valahogy az van a közfelfogásban, hogy ha valakinek meghal a párja, az soha többé nem lehet boldog.

"Nem örülök Simon elvesztésének, bármit megadnék, ha visszatérhetne, de a halála rákényszerített arra, hogy kiálljak magamért, hogy döntsek az életem hátralévő részéről. Azt hittem, amikor meghalt, vége az én életemnek is, hiszen húsz éve a részese volt. De aztán rá kellett jönnöm, bármennyire is nehéz ezt kimondani, hogy az élet nem állt meg az ő halálával."

Simon és Tabby a munka révén ismerkedett meg. Tabby egy borzalmas házasságban élt, és kisfia, Olly megszületése után inkább úgy döntött, egyedülálló anya lesz, semmint beleragadjon egy borzalmas kapcsolatban. Simon végig mellett állt, mint barát, aztán egyszer csak rájöttek, hogy már többet jelentenek egymásnak. Végül összeházasodtak és mesébe illő életet éltek.

2018-ban azonban Simon hátfájásra kezdett panaszkodni, de akkor azt hitték, csak meghúzta az izmot. Amikor azonban egy golflabda méretű dudor keletkezett a nyakán, már tudták, hogy nagy baj van. Kiderült, rákos. Az orvosok bizakodóak voltak, kemoterápiát kapott és a daganatok zsugorodni kezdtek. Azonban folyamatosan fertőzést kapott a legyengült immunrendszere miatt, végül mesterséges kómába helyezték. 

"Végül a lélegeztetőgép okozta tüdőgyulladás legyőzte. Nem a rák ölte meg, hanem a kezelés. November 7-én tudtam, hogy itt az ideje elengedni Simont. Az orvosok finoman megvonták az életben tartó orvosi ellátást. Figyelmeztettek, hogy ez sokáig tarthat. Végül csak öt percig tartott."

Elhatározta, hogy most időt hagy magának a gyászra, és egy évig csak azt csinálta, amit akart.

"Elkezdtem megérteni, hogy a gyásznak nem kell minden érzelmet diktálnia. Ez az, amit ma érzelmi kettősségnek nevezek – lehetsz összetört szívű és reménykedő, lesújtott és elszánt, szomorú, mégis az örömöt választod. Döntő fontosságú volt, hogy az özvegység felhatalmazást adott arra is, hogy ne törődjek azzal, hogy mások mit gondolnak. Olyan önbizalmat fedeztem fel, amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik. Évtizedekig az emberek kedvében akartam járni, gyakran a saját boldogságom vagy kényelmem rovására. De amikor a legrosszabb elképzelhető dolog már megtörtént, az ítélettől való félelem szertefoszlik. Az emberek azt kérdezték, hogy randiznék-e újra, újra férjhez mennék-e, vállalnék-e még gyereket. Régebben kötelességemnek éreztem volna válaszolni, most viszont nem voltam hajlandó eltűrni ezeket a tolakodó kérdéseket. "