Negatív rekord: Keir Starmer lett minden idők legelutasítottabb brit miniszterelnöke

Keir Starmer munkáspárti brit miniszterelnök lett minden idők legnépszerűtlenebb kormányfője - derült ki az IPSOS kutatóintézet napokban publikált közvélemény-kutatásából. A Telegraph hírportál által szemlézett felmérés szerint a britek 79 százaléka kifejezetten elégedetlen kormányfő teljesítményével, míg mindösszesen 13 százalékuk elégedett. Ez nettó mínusz 66 százalékpontos különbséget jelent, ami az 1977 óta működő intézet valaha mért legrosszabb értéke.

A Telegraph beszámolója szerint Starmer negatív rekordja akkor válik különösen figyelemreméltóvá, ha összehasonlítjuk más vezetők hasonló mutatóival. A regnáló miniszterelnök mutatója ugyanis Liz Truss hírhedt rövid miniszterelnökségének negatív rekordját is alulmúlja. Truss 2022-ben 49 nap után kényszerült távozásra, miután költségvetési tervei gyakorlatilag összeomlasztották a pénzpiacokat. Neki azonban „csupán” mínusz 51 volt a legalacsonyabb nettó mutatója. De Starmer még John Major és Rishi Sunak korábbi miniszterelnökök teljesítményét is alulmúlta, akik szintén komoly népszerűségi válsággal nézett szembe a hivatalban töltött idejük alatt.

- fogalmazott a kutatás kapcsán Gideon Skinner, az Ipsos vezető elemzője.

Elemzők szerint Starmer népszerűtlenségének hátterében több tényező áll. Ezek közül a legfontosabb a rossz gazdasági helyzet, amely az utóbbi időben komoly kihívások elé állította a brit társadalmat. Az infláció, a megélhetési költségek emelkedése és a lakhatási válság erősen éreztetik hatásukat a mindennapokban, miközben sok választó úgy érzi, hogy a kormány nem kínál világos és hatékony megoldást. A csalódottságot pedig az is növeli, hogy a Munkáspárt korábban a változás ígéretével kampányolt, sokan pedig gyorsabb és kézzelfoghatóbb eredményeket vártak.

További problémát jelent, hogy Starmer kommunikációs stílusát sokan túlzottan óvatosnak a és határozatlannak tartják. Bár a Munkáspárt vezetőjeként eredetileg pragmatikus, kompromisszumkereső politikusként lépett színre, sok választó ma inkább úgy érzi, hiányzik belőle a világos vízió és a karakteres vezetői fellépés.

A IPSOS kutatása a politikai erőviszonyokat is felmérte. Eszerint a választók 25 százaléka szerint Nigel Farage, a Reform UK párt vezetője lenne a legalkalmasabb miniszterelnök, míg Starmert csak 19 százalék támogatja ebben a kérdésben. A konzervatívok új vezetője, Kemi Badenoch pedig mindössze 9 százalékos eredményt ért el.

A Reform UK párt támogatottsága jelenleg 34 százalék, míg a Munkáspárt 22 százalékra esett vissza – ez a legalacsonyabb mért eredmény 2009 óta. A konzervatívok 14 százalékon állnak, alig két százalékponttal a liberális demokraták (12%) és a Zöldek (12%) előtt.

A Reform UK elleni harc „a nemzet lelkéért” folyik, és a történelem nem bocsátana meg a kormányának, ha kudarcot vallana ebben a küzdelemben – a Guardian beszámolója szerint így figyelmeztette politikusait Keir Starmer brit miniszterelnök a Munkáspárt kongresszusa előtt.

A kormányfő a Liverpoolban tartott tanácskozáson nemcsak a párton belüli belharcokat és spekulációkat próbálta leszerelni, hanem egyértelműen kijelölte fő ellenfelét is:

Nigel Farage pártját, amely a felmérések szerint tíz százalékponttal vezet a Munkáspárt előtt.

Starmer, a nyár végi zászlóháború nyomán újra feléledő brit nemzeti öntudatot próbálta meglovagolni, amikor hangsúlyozta:

Szerinte a Reform

Egyúttal leszögezte, nem fogják „utánozni” Farage politikáját, hanem szembeszállnak vele.

A miniszterelnök élesen kritizálta a nemrég új, szélsőbaloldali és iszlámbarát pártot alapító Jeremy Corbyn volt pártelnököt is, akit a „sérelmi politika” képviselőjének titulált, és ebben párhuzamba állította a Reform vezetőjével. Arra reagálva, hogy belső riválisa, Andy Burnham manchesteri polgármester egyre többször merül fel potenciális utódaként, Starmer úgy reagált:

A kormányfő megerősítette, hogy 2029-ig bevezetnek egy kötelező digitális személyazonosító kártyát a brit munkavállalóknak, amely hosszabb távon a szociális juttatások területén is alkalmazható lehet. Az elképzelés komoly ellenállást váltott ki a brit társadalomban, amely a politikai és kormányzati kontroll legújabb, minden eddiginél durvább eszközét látja a tervezetben, amelyet sokan a „digitális privát szféra” felszámolására tett újabb kísérletként értelmeznek.

Nigel Farage a következő velős reakciót adta Keir Starmer kijelentéseire:

Bőven van félnivalója a Munkáspártnak

A Sky News által nemrég közölt YouGov-elemzés szerint történelmi áttörés előtt áll Nigel Farage pártja.

A legfrissebb, 13 ezer fő megkérdezésével készült közvélemény-kutatás szerint

Ez a jelenlegi öt helyükről kiindulva minden idők legnagyobb ugrása lenne a brit választástörténetben.

A másik két nagy párt összeomlása egészen döbbenetes:

• a Munkáspárt mindössze 144 mandátumra zsugorodna, ami rosszabb eredmény, mint Jeremy Corbyn idején,
• a Konzervatív Párt pedig 45 helyre esne vissza, története leggyengébb szereplésével, negyedik erővé válva a szabad demokraták mögött.

A kutatás szerint ráadásul a Reform UK a potenciális szavazatainak háromnegyedét közvetlenül a Munkáspárttól sikerült elhódítania, miközben a toryk szinte eltűnnének Walesből és Dél-Angliából.

Mindkét hagyományos pártban meghatározó politikusok sora veszítené el mandátumát.

Bár elméletileg egy, a kontinentális Európában bevett, népfrontos koalíció blokkolhatná Farage miniszterelnökségét, a Sky News szerint azonban gyakorlatilag elkerülhetetlen lenne, hogy ő szerezze meg a legtöbb képviselő támogatását, így reális esélye van a kormányfői posztra.

Farage támogatói számára nem csupán egy szókimondó politikus, hanem a brit nép hangja. Olyasvalaki, aki a parlamenti elit és a brüsszeli bürokrácia helyett azokért az emberekért emel szót, akiket a liberális felső és középosztály, illetve a baloldali média hosszú ideje lenéz. Baloldali ellenfelei szerint megosztó, szélsőséges, populista és kirekesztő, jobboldali kritikusai ugyanakkor úgy vélik nem elég bátor, szakmailag felkészületlen, összeférhetetlen és sznob. Ennek ellenére a brit választók egyre nagyobb hányada benne látja a politikai korrektség és bevándolópártiság egyetlen alternatíváját -írta a Mandiner.

Az európai elit ostora

Nigel Farage politikai karrierje kezdetben egyáltalán nem ígérkezett különlegesnek: ugyan 1978-tól, 14 éves korától tagja volt a Konzervatív Pártnak, de nem volt elkötelezett támogatójuk. 1982 óta dolgozott a pénzügyi szektorban, a Cityben, amikor 1992-ben komolyabban elkezdte érdekelni a politika.

Már ekkor az euroszkeptikus hozzáállása jelentette a fő motivációt ahhoz, hogy kilépjen az Európai Uniót megalapító Maastrichti szerződést aláíró konzervatívok sorából.

1993-ban, továbbra is üzletemberként, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) alapító tagja lett.

Akkoriban még talán maga Farage sem hitte, hogy az Európai Unióból való kilépés egyszer valósággá válhat a Egyesült Királyság számára. Azonban az elsők között volt, akik elkezdtek dolgozni ezért a célért.

1999-től összesen négy cikluson keresztül – 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben is újraválasztották – az Európai Parlamentben tevékenykedett azért, hogy hazáját kivezesse az európai államszövetségből.

Megnyerő egyéniségével és szónoki képességeivel gyorsan feltűnést keltett a hazai és az európai közéletben, támogatói mellett pedig az ellenfelei is sokasodtak.

Az EP-ben tartott szókimondó felszólalásaiban képes volt hangot adni a növekvő brit elégedetlenségnek,

a központosító, bürokratikus uniós vezetéssel szemben, amely már akkor is egyre több hatáskört vont magához a nemzetállamok rovására.

Farage egy évtizeden át következetesen küzdött a Brexit ügyéért, a brit nemzeti önrendelkezésért, szemben az angol politikai elit túlnyomó többségével.

A mainstream politika és a közmédia egyaránt a „söröző és szivarozó, szalonrasszista úri osztály” kétlábon járó karikatúrájaként igyekezett ábrázolni. Ez hosszú távon azonban visszafelé sült el.

Több elemző szerint is azzal, hogy azt sugallták róla, hogy nem ért a politikához, épp azok szemében tették szimpatikussá, akik szerint nem volt baj, ha valaki kívül áll az őket folyamatosan cserben hagyó rendszeren. Sokak szemében épp ezzel a karakterrel vált hitelessé, amelynek a varázsa mára még erősödött is.

Az első nagy pillanat: a Brexit arca

2016-ban bekövetkezett az, amit korábban a politikai és médiaelit egyaránt lehetetlennek tartott: a britek többsége a kilépésre szavazott. Habár a hivatalos kampány élén a Konzervatív Párt vezető figurái, Boris Johnson és Michael Gove álltak, a Brexit valódi arca a legtöbb brit szemében mégis Nigel Farage volt. Ő volt az, aki már évek óta napirenden tartotta a hazai elit számára kényelmetlen témákat:

• az EU centralizációját,
• a brit ipar leépítését,
• a kelet-európai munkaerő dömpingjét és
• az ellenőrizetlen bevándorlás negatív következményeit.

Kampányában következetesen hangoztatta, hogy nemcsak a határok, hanem a törvényalkotás és a gazdaság felett is „vissza kell venni az irányítást”.

A munkásosztálybeli szavazók, a kisvárosi britek, a mezőgazdaságból élők és a hagyományos családmodell hívei tömegével csatlakoztak a kilépéspárti táborhoz, részben azért, mert Farage kertelés nélkül képviselte az érdekeiket.

A Brexit népszavazás 2016. június 23-ai sikere ugyan egy történelmi megerősítés volt Farage számára, ám ez paradox módon nem járt politikai haszonnal sem az ő, sem pártja szempontjából: neki nemhogy miniszteri bársonyszéke, még parlamenti mandátuma sem volt.

Kilépve a rivaldafényből

Választások hiányában Farage nem tudta meglovagolni a Brexit sikerét, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kampányba belefáradt közvélemény nem akar több figyelmet szentelni neki.

Nem sokkal a referendum után az EP-ben elmondta a búcsúbeszédét – nem érezte szükségét, hogy továbbra is ott tevékenykedjen –, amelyben úgy fogalmazott:

Ebben az évben ismerkedett meg az Egyesült Államokban Donald Trump későbbi amerikai elnökkel.

A következő hónapokban igyekezett megakadályozni, hogy a brit politika vezető szereplői elszabotálják a referendum eredményét, de a pártpolitikából fokozatosan visszavonult, a 2018-as választáson nem is indult.

2017-ben a politikus az LBC rádiócsatornán kapott egy saját talk showt, amelyet nagy sikerrel vezetett 2020-ig. Ugyanebben az évben a Fox News csatorna politikai kommentátora is lett. 2018-ban kilépett a UKIP-ből, miután azzal vádolta meg az új vezetést, hogy a szélsőjobboldallal kacérkodik, és a párt több tanácsadójával, illetve politikusával is összerúgta a port.

Új színekben, újra a porondon

Farage visszavonulása nem tartott sokáig: a következő évben a Brexit Párt egyik új húzóneveként tért vissza a közéletbe.

Bulldogként harapott rá Theresa May kormányának bénázásaira és élesen kritizálta az uniós kilépés elhúzódását.

A párt ennek köszönhetően elsöprő sikerrel győzött a 2019-es európai parlamenti választásokon, megmutatva, hogy a Brexit mögött álló társadalmi erő továbbra is aktív, és ami a fő: dühös.

Farage egyértelműen a konzervatív kormányokat okolta azért, hogy a szigetország képtelen volt kiaknázni a Brexitben rejlő gazdasági lehetőségeket, és az üzenet sok elégedetlen brit szavazónál célba talált. A választási győzelem után nem sokkal hivatalosan is átvette a párt irányítását, végképp elfelejtve az uniós csatateret.

Az Egyesült Királyság végül 2020. január 1-jén távozott az EU-ból, ezzel pedig Farage számára is lezárult egy korszak.

Szűkre szabott hazai pálya

A Brexit Párt 2021-től Reform UK néven folytatta működését – politikai pártból pedig rendhagyó módon szűk körű részvénytársasággá alakulva -, ezzel is jelezve, hogy a Brexit témája helyett igyekeznek új kihívásokra koncentrálni: egyre inkább

• az illegális migráció megállítása,
• az adócsökkentés,
• a woke-ideológia kiszorítása az iskolákból és közintézményekből, valamint
• a közrend helyreállítása került a fókuszukba.

Farage pártja ezzel a váltással már a középosztály, a kisvállalkozókat és az identitáspolitika tévútjain járó Munkáspártból egyre inkább kiábrándulók felé is nyitni kívánt.

Azonban úgy tűnt, hogy Farage 2021-re belefáradt az ellenzéki politizálásba. A Brexit végig vitelével ő is kezdett azon a véleményen lenni, hogy beteljesítette a küldetését, és miután rövid ideig kacérkodott azzal, hogy 30 év után visszatér a torykhoz, bejelentette:

lemond a Reform UK vezetéséről és visszavonul a politikától.

Ettől kezdve, főleg a konzervatívok egyre gyászosabb szereplésével, folyamatossá váltak a találgatások a brit belpolitikában: vajon mikor tér vissza a Mr. Brexit néven emlegetett politikus?

Újra a pilótafülkében

Az idő 2024-ben érkezett el ismét Nigel Farage számára, a visszatéréshez hiányzó kezdőlöketet pedig egy teljesen váratlan dolog adta meg:

a politikus a Celeb vagyok, ments ki innen! című valóságshowban vállalt szereplését használta arra, hogy felmérje, mennyire népszerű.

A közvélemény-kutatási adatok tetszésindexének meggyőző növekedését mutatták, így júniusban a politikus bejelentette a visszatérését a Reform UK élére, és jelezte, hogy megméreti magát a pártot a 2024-es választáson.

Júliusban pedig életében először Nigel Farage – igaz, a jobboldali kritikusai szerint egy másik, időközben visszavont jelölt kemény munkájába beejtőernyőzve – egyéni képviselői mandátumot szerzett a brit parlamentben.

Utolsókból lesznek az elsők?

Bár a választásokon mindössze a harmadik erőként végzett, Farage pártja – kihasználva a toryk teljes összeomlását és a Munkáspárt, illetve Keir Starmer miniszterelnök példátlan, külső és belső botrányokra visszavezethető népszerűségvesztését – rakétaszerűen emelkedett fel a közvélemény-kutatásokban.

A május 1-jei helyi választásokon már egyértelműen tarolt a Reform. Júliusban pedig már 19–20 százalékon állt, fej fej mellett a konzervatívokkal, míg a Munkáspárt 36–38 százalékos előnye mára teljesen elpárolgott.

Farage karizmatikus személyisége a protestszavazókon kívüli rétegek megszólítására is alkalmas volt:

a legújabb felmérések szerint a többség már alkalmasabbnak látja őt miniszterelnöknek, mint a jelenlegi baloldali kormányfőt.

A YouGov legfrissebb közvélemény-kutatása szerint pedig már négy százalékponttal vezet a Munkáspárt előtt:

Miniszterelnöki ambíciók

Ha a Reform UK képes döntő súlyú frakcióvá válni a parlamentben, akkor minden esély megvan arra, hogy Nigel Farage ne csak a brit közélet véleményformálója, hanem annak legfőbb irányítója is legyen.

Kérdés, hogy Farage akar-e ténylegesen kormányozni, vagy inkább kívülről kívánja formálni a rendszert.

Támogatói szerint ő az egyetlen, aki ki meri mondani az igazságot, és aki nem riad vissza a konfrontációtól.

Ellenfelei szerint viszont nincs valódi kormányzati tapasztalata, és stílusa nem illik a Downing Street 10. falai közé.

Ugyanakkor sokak szemében épp ez teszi nemcsak elfogadhatóvá, hanem kívánatos jelöltté is: nem belesimulni akar az establishmentbe, hanem szétzúzni és újjáformálni azt.

Nem mindenki felhőtlenül boldog

Tagadhatatlan, hogy Farage visszatérést a mainstream-en kívüli jobboldali térfélen is sokan várták, azzal együtt is, hogy a személyiségét és vezetői stílusát ők sem tartják feltétlenül előnyösnek.

A jobbos kritikák gyakran a szemére vetik a sértődékenységét, és azt, hogy nem tűr meg maga mellett más, az ő népszerűségére veszélyeztető, karizmatikus politikusokat. Az egyeduralomra való törekvés a UKIP-től napjainkig kíséri Farage pályafutását, és bizony, számos tehetséges közéleti személyiség derékba tört karrierje szegélyezi az által megtett utat.

A kormányképesség hiánya és a munkásosztály megvetése is vádként szerepel vele szemben, de sok jobboldali véleményformáló

Egyrészt az iszlámmal, mint vallással szemben érzik túl toleránsnak. Azt pedig, hogy a legális migrációt nem korlátozná, illetve nem toloncolná ki a már a szigetországban élő illegális bevándorlókat, sokan túl kevésnek gondolják.

Emellett a kritikák szerint kényszeresen meg akar felelni a média elvárásainak, ami félő, hogy a kellő pillanatban meghátrálásra kényszeríti majd a fontos döntések meghozásában.

Ezzel együtt is kijelenthető, hogy Nigel Farage eddigi pályafutása minden volt, csak unalmas nem. Egy mindig megújulni képes, örök túlélő arcéle rajzolódik ki a több évtizedes politikai küzdelemből, aki eddig minden célját elérte.