„Borzasztó, hogy tudod, elindult egy rakéta és valahová be fog csapódni” – magyar önkéntes Ukrajnában

Már az elindulás sem volt könnyű a háború sújtotta országba – derül ki Gui Angéla szavaiból, aki önkéntesként évek óta látogat két kárpátaljai gyermekotthont. No, nem önmagát volt nehéz rávennie, hogy nekivágjon a cseppet sem veszélytelen útnak, a férjét kellett meggyőznie.

Képtelen volt a szívének parancsolni Angéla

„A háború kitörésekor a férjem nagyon-nagyon kért, hogy ne menjek Kárpátaljára, mert túlságosan aggódik értem. Aztán az elmúlt időszakban sokat beszélgettünk arról, hogy az áldozatokat segíteni kell és nem csak azokat, akik elmenekülnek Ukrajnából, hanem azokat is, akik ottmaradtak. És én már annyira vágytam rá, hogy újra visszamehessek az ott élő gyerekekhez, hogy végül sikerült őt meggyőzni, hogy mennem kell” – mesél Angéla a mostani utazásának előzményeiről a Ripost-mal. 

Az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány alapítója ugyanis képtelen volt a szívének parancsolni és néhány napja ismét útra kelt, hogy láthassa a lélekben örökbefogadott árváit. Az ott töltött két napja egyszerre érzelmes és felkavaró.

„Ne sírjál, az életünk Isten kezében van!”

Angéla érkezése a legnagyobb meglepetés és ajándék volt a kárpátaljai árváknak. Igaz, az önkéntes szeme elé táruló látvány is legalább ilyen meglepetésszerű volt.
„Amikor végre ismét eljutottam a gyermekotthonba, a lányok épp buliztak, szólt a zene a házban és az aulában táncoltak a gyerekek. Mikor megláttak, mindannyian odarohantak hozzám. Azonnal beálltam közéjük én is táncolni. Sorban, egyesével ugrottak az ölembe, hogy megölelhessenek. A végén a meghatottságtól már nem bírtam és elsírtam magam, de még ők vigasztaltak! Egy kislány azt mondta: ’Ne sírjál, az életünk Isten kezében van!’. Az ember ilyenkor úgy megszégyenül, kis porszemnek érzi magát, mert olyan hatalmas hittel találkozik ott. A gyerekek pedig nem csak mondják, hisznek is ebben. Akkor én mitől is félek?! Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és szót fogadtam, mert a látogatásból az ember szeretné kihozni a legtöbbet és legjobbat” – idézi fel a kétgyermekes édesanya a találkozás megható pillanatait.

„Mintha ezek a gyerekek tudnák, hogy bármilyen nehéz is most a háború miatt az életük, csak úgy élhetik túl, ha mindent aszerint tesznek, mintha normális lenne a világ. Nekik ugyanúgy megvannak a napi feladataik, beosztásaik, mindent próbálnak ugyanúgy tenni, mint korábban. És ennek része a tánc is. Máskülönben az ember beleőrülne ebbe.”

„Nem értik, hogy háború van, de érzik és szoronganak”

A ház, ahol az árva gyermekek és gondozóik élnek, egy kilenc hektáros területen fekszik. Hosszú, négyszáz méteres bevezető úton Angéla rendszerint terápiás sétákat tett a lányokkal a háború előtt. Most ugyanezt bent, a falak között ejtették meg.

A beszélgetések alatt kiderült, hogy bár nem a felszínen, de ott van bennük a félelem. Nem attól tartanak, hogy a következő órában mi lesz velük, hanem mélyen belül szoronganak. Ezek a gyerekek valahol mind sérültek, van köztük mozgásában korlátozott, down szindrómás, hallás-, látássérült és néma is. Döbbenetes volt számomra, bár nem értik, hogy háború van, de érzik másokon, hogy valami nincs rendben. Sokkal érzékenyebbek voltak most, mint bármikor máskor

– árulta el az önkéntes segítő.

„Tudod, hogy elindult egy rakéta és valahová be fog csapódni”

Amíg Angéla a gyermekotthonban tartózkodott, egyetlen éjszaka alatt három légiriadó is volt. 
„Borzasztó, hogy ott ülsz és tudod, hogy elindult egy rakéta és valahová be fog csapódni és mi reménykedünk, hogy elég távol vagyunk tőle. És lehet, hogy pont nem oda csapódik be, ahol te vagy, de tudod, hogy valakik meg fognak halni” – sóhajtja. Majd így folytatta: 

Sosem felejtem el. Késő este volt, a gyerekek lefeküdtek aludni, én a lelkésznővel beszélgettem, amikor jött a légiriadó. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mitévők legyünk. Azt hittem, hogy azonnal lemegyünk a pincébe, de elmondták, szó sincs erről. 86 gyereket felébreszteni, felöltöztetni – ráadásul sokuk ágyhoz kötött –, lehetetlen egy éjszaka, pláne többször is. És bármilyen döbbenetes, de meg lehet szokni, hogy ezzel kell élniük. A harmadik légiriadónál már meg se rezzensz. Az emberek ezen a területen már nem vonulnak le ilyenkor a pincébe. Tudomásul veszed egy másodpercig a helyzetet, majd ugyanúgy mész tovább, mintha nem is lenne légiriadó. De én könnyen beszélek, mert én visszajöttem, de ezek az emberek ott maradtak és folyamatosan egy ilyen légiriadós nyomás alatt élni iszonyú lelki teher.

„A lelkem még nem érte utol a testemet”

Angéla két napot töltött a nagydobronyi Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthonban, ahonnan néhány napja tért vissza Magyarországra.
„Most már itthon vagyok, de a lelkem még nem érte utol a testemet. Amikor hazaérkezem, ez mindig hosszabb ideig tart, de most még a szokásosnál is hosszabb. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit éreztem ott. Az utcák üresek, azokban a házakban, ahonnan eljöttek, leeresztve a roló, férfit nem lehet látni az utcán, csend van. Ez mind ijesztő és nyomasztó. Hallod a puskaropogást... és bár azt mondják, hogy ez csak gyakorlatozás, ezek a hangok és képek mégis nagyon beégnek az emberbe. Ennek ellenére már most visszamennék hozzájuk” – árulja el szeretetteljes mosollyal Gui Angéla a Ripost-nak.