kulcsár edina
Az elengedés mindenki számára nehéz, akkor pedig még inkább, ha egy járvány szakítja szét a családokat.
A koronavírus-járvány az elmúlt években nem csak Magyarországon de világszerte is rengeteg áldozatot követelt. Rengetegen vesztették el családtagjaikat, barátaikat a vírus következtében és sajnálatos módon sokaknak az elbúcsúzásra sem volt lehetősége.
A Liverpoolecho munkatársának sikerült olyan emberekkel beszélnie, akik elvesztették egy vagy több közeli hozzátartozójukat a járvány során. Ők elmondták, hogy mit éreztek és mit mondtak szeretteik az utolsó pillanatokban.
Suzanne: „Borzasztó volt, nem tudtam vele menni, amikor elvitték, azt sem tudtam, mi történik. Ez volt életem legtraumatikusabb élménye, azóta is kísértenek az emlékek. Amikor kórházba került, még nem tudtam, hogy soha többé nem fog onnan kijönni, hogy ez az utolsó pillanat, amikor láthatom, azóta sem tudtam feldolgozni azt, ami történt”
Ann: „Miután két órát vártunk a sürgősségin, az orvos azt mondta anyukámnak, hogy be kell feküdnie a kórházba. Anya utálta a kórházakat. Ott ültem mellette és sírva könyörgött, hogy ne kelljen befeküdnie, hogy vigyem őt haza, de nem volt más választásom.”
Sonal: „A mentősök azt mondták, hogy be kell mennie a kórházba, hogy rendesen megvizsgálják. Apa ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, de én nem engedtem, kiraktam a bejáratnál, ő vitt egy palack vizet, a telefonját, a pénztárcáját és bement. Négy hónap múlva holtan láttam már csak viszont. Így ért véget az élete.”
Margaret: „Anyukám nagyon nem akart bemenni a kórházba, de azt mondták az orvosok, hogy muszáj neki. Ott álltam az ajtóban és ő könyörgött nekem, hogy ne hagyjam ott. 91 éves volt már, de mindent értett, nem volt demens vagy ilyesmi. Teljesen kikészült, amikor elvitték a kórházba, azt ordította nekem, hogy: ”Margaret, ne hagyj itt, mert én már innen soha nem megyek haza„ és tényleg nem jött már haza, ez volt az utolsó mondata hozzám.”