A Ripost mutatta be Erzsike néni történetét, a hajléktalan néni a gyerekeit kereste. Nemcsak azok megtalálásában segítettünk, de a családegyesítést is lehetővé tettük. Anya és fia zokogva borultak egymásra 30 év után, majd közösen felidézték a múltat.
A 79 éves Erzsike néni története sokak szemébe csalt könnyeket. Hosszú ideig hajléktalan volt, majd találkozott Editkével, a postásként dolgozó családanyával, aki azonnal befogadta sárkeresztúri otthonába. Erzsike néni saját szobát kapott és régi vágya is teljesülhetett: Editke segített neki felkeresni az árvaházba adott fiait. A fiatalabbról sajnos megtudta, hogy idén májusban meghalt; nehéz sorsa volt, hajléktalanként élt, azonban az idősebbik fiával, Istvánnal sikerült felvennie a kapcsolatot.
István sorsa is hasonló, mint az édesanyjáé: hajléktalan volt, de egy kedves család befogadta. Az élet elsodorta őket egymástól, kétszáz kilométer van közöttük és anyagilag nem engedhették volna meg maguknak az utat. A Ripost lehetővé tette számukra, hogy találkozzanak; elvittük a fiához, Istvánhoz Erzsike nénit, aki türelmetlenül várt minket Sárkeresztúron. Az idős asszonyt Editke szendvicsekkel és a szükséges epilepszia gyógyszereivel útnak indította. Egész úton nagyon izgatott volt, hogy harminc év után újra láthatja a már 57 éves fiát.
Istvánnak korábbi lakhelyéről el kellett jönnie a rosszakarói miatt, ezért most egy kis község külterületén lévő házban húzza meg magát, ahova egy kedves család fogadta be. István besétált a faluba és a polgármesteri hivatal előtt várta az édesanyját. Nagy volt az öröm, amikor megpillantották egymást. Elérzékenyülve borultak egymás nyakába.
De megnőttél, fiam, de azért megismerem az arcod vonásait
– zokogta Erzsike néni, majd elindultunk István lakhelyére.
István büszkén mutatta az anyukájának, hogy mindent ő csinál a ház körül és ellátja magát. Gondozza a kutyáját és a macskáit. Kávét főzött maguknak. Erzsike néni átadott egy ajándékcsomagot, amit Editke készített össze. Sírva ölelgették egymást és felidézték a régi közös emlékeiket.
Nem tudom elfelejteni azokat az éveket, amikor kicsi voltam még és ő eljött hozzám az intézetbe. Nem mondott le rólam, mert ha lemondott volna, akkor nem lett volna kíváncsi rám, nem keresett volna meg
– mondta István, Erzsike néni pedig helyeselt közben.
István nagyon hálás volt, hogy láthatta az anyukáját és mindketten bíznak benne, hogy még fogják látni egymást az életben. A találkozó végeztével elbúcsúztak egymástól, majd Erzsike nénit visszavittük Editkéhez.
Szeretném megköszönni, hogy elhoztátok édesanyámat. Nagyon jólesett látni, azt hiszem, egy kicsit most jobb lesz lelkileg is
– fogalmazott István, aki így folytatta: "Örülök neki, hogy találkoztunk, hogy aztán, majd valaha, valamikor még látjuk-e egymást, azt nem tudhatjuk. Ezt csak a föntiek írják meg a nagykönyvben."
