tóth gabi
Képtelen elpakolni férje személyes holmijait a magyar származású hősi halott katona özvegye. Mária még mindig nem mondta el az óvodás korú gyermekeiknek a teljes igazságot édesapjuk tragédiájáról, pedig Sándor egyike a februárban kezdődött ukrán–orosz háború első elesettjeinek.
A februárban kezdődött ukrán-orosz háborúban az elsők között vesztette életét egy magyar felmenőkkel is rendelkező kárpátaljai katona. Kis Sándor tengerész akkor is éppen szolgálatot teljesített, amikor rakétatámadás érte a hajóját Ocsakovnál. A becsapódás előtt néhány perccel még felhívta szeretett feleségét, és arra biztatta, hogy a két gyermekükkel, Györggyel és Vaszilijjel menjenek biztonságos helyre.
A robbanás után Mária hiába próbálta a hitvesével felvenni a kapcsolatot, de akkor még nem gondolt a legrosszabbra. Úgy vélte, hogy csupán a mobilhálózattal van probléma, ám Sándor később sem jelentkezett.
„Amikor felvettem a kapcsolatot a hadsereggel, közölték, hogy Sándor neve nem szerepel a halottak listáján, de azt mondták, hogy menjek be a sebesülteket ellátó kórházba. Ott kiderült, hogy a sürgősségi osztályon nem fekszik a férjem, ezért leküldtek a halottasházba. Ott találtam meg a szerelmemet” – mondta a Borsnak nem sokkal a tragédia után a hadiözvegy. Mária fontosnak tartja, hogy az egész világ megismerje a férje történetét. Az asszony szerint a hitvese gyilkosság áldozata, a gyilkosok pedig nem érdemelnek bocsánatot.
„Két kisgyermek és egy egész ország elvesztett egy szerető családapát. Ilyen áron nem szeretett volna hőssé válni, de ha már így alakult, mindent elkövetek, hogy értelmet nyerjen a halála” – nyilatkozta most a családanya, aki jól tudja: a férje emlékének megőrzésén túl a legfőbb feladata, hogy a kisfiúkból becsületes férfiakat neveljen.
Bár a mai napig nem mondtam el nekik a teljes igazságot az édesapjuk haláláról, nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk Sándorról. A mai napig szeretjük őt, ezt a gyerekek minden egyes alkalommal elmondják
– magyarázta Mária.
Ugyan a barátai arra biztatják a hadiözvegyet, hogy kezdjen új életet, ő egyelőre képtelen megtenni az első lépéseket.
„A közös otthonunkban minden változatlan. Nem szeretném Sándor személyes holmijait elpakolni. Azzal, hogy állandóan látom azokat, egy kicsit olyan, mintha még élne. Megnyugtat, ha látom a fényképét, vagy megölelhetem a kedvenc ruháit. A gyerekekkel nem is szeretnénk Ocsakovból elköltözni.”