„Szívünk megtelt fájdalommal„ – diákjai siratják a kispesti tanítónőt, aki koronavírusban halt meg

Kis szentélyt állítottak diákjai, munkatársai, tisztelői Horváth Gyöngyinek a Kós Károly Általános Iskolánál. Egy héten keresztül jártak oda a gyerekek, szülők, kollégák, hogy egy mécsest gyújtsanak a közkedvelt tanító néni emlékére. A mindig tettre kész, pozitív gondolkodású, kedves mosolyú pedagógus pályakezdőként került a Wekerle telepi iskolába, soha nem is dolgozott máshol. Generációk nőttek fel a keze alatt, sok gyerek miatta, általa szerette meg a tanulást, értette meg, miért jó tanulni. Gyöngyi néninek mindig rengeteg terve volt, mit, hogyan lehetne még jobbá tenni az intézményben, az oktatásban. De álmait keresztülhúzta a koronavírus.

„Még mindig felfoghatatlan ez a tragédia„ – kezdte nehéz szívvel Zuborné Sallai Márta, az iskola igazgatónője. „November utolsó hetében hétfőn Gyöngyi tesztje még negatív volt, de csütörtökön érezte magán a vírus tüneteit, ezért felkereste a háziorvosát. Olyan rohamosan romlott az állapota, hogy hétvégén már bekerült a dél-pesti kórházba, lélegeztetőgépen volt. Én a családjával folyamatosan tartottam a kapcsolatot, közben a kollégákkal, a szülőkkel imádkoztunk érte, ki-ki a maga vallása szerint. Három hétig küzdöttek az éle­téért az orvosok, de végül a szervezete feladta a harcot, a koronavírus szövődményeként kialakult súlyos tüdőgyulladásban hunyt el. Nem volt semmilyen alapbetegsége, mindig tele volt energiával, érthetetlen tragédia…”

Az igazgatónő hangja meg-megcsuklik, miközben arról beszél, milyen fantasztikus tanítónő volt Horváth Gyöngyi. Olyan pedagógus, akinek a tanítás nem a munkája volt, ha­nem a hivatása.

„Itt kezdte a pályáját Gyöngyi, élete volt ez az iskola. Roppant jó érzékkel építette a közösséget, kiemelt figyelmet fordított a tehetséggondozásra, de minden tanítványával lelkiismeretesen törődött. Hozzá minden problémával lehetett fordulni, mindenkihez volt egy jó szava, kedves mondata. Tényleg mindenki szerette, nem csak mi, kollégák, de a tanítványok, és azok szülei is. Ezt nem csak mi láttuk így, példaértékű munkásságát Kispestért Díjjal jutalmazták.„

Imádott tanító nénijük halálhírét a tanítványai a szüleiktől tudták meg karácsony után.

„Másodikos osztályban volt osztályfőnök, az előbbi osztálya pedig most lett felsős. A diákjait is letaglózta a tragédia, ezért január 4-én, amikor újra kinyitottuk az iskola kapuit, egyperces néma csenddel emlékeztünk Gyöngyire közösen. Később pedig az iskola pszichológusa beszélt velük, akihez később is fordulhatnak segítségért, és a szülőknek is felajánlottuk, hogy bármikor felkereshetik. Nagyon nehéz lesz a következő időszak mindenkinek, nagyon hiányzik mindenkinek. Most még el sem tudom képzelni, hogy egyszer újra önfeledten tudunk mosolyogni.”

A kispesti intézmény vezetője azt is elmondta, hogy talán szokatlan ez a mai világban, de az iskola tanárai nem csak kollégák voltak, hanem barátok is.

„Ezért is olyan nehéz mindenkinek. Nem egy munkatársat veszítettünk el, annál sokkal többet jelentett nekünk Gyöngyi. Wekerle egy külön kis szigete Kispestnek, egy nagyon összetartó közösség, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Gyöngyit és a családját, a férjét és a két gyermeküket is ismerik. A tragédia híre gyászba borította a lelkünket, a szívünk megtelt fájdalommal. Szeretteinek sokan felajánlottak segítséget, de ők szeretnének magukban gyászolni, és természetesen mi ezt elfogadjuk. Búcsúztatása szombaton lesz, egy hajóról szórják a hamvait a Dunába, de a család kérésére nem leszünk ott, mi majd egy-egy szál virágot dobunk a folyóba, ahol megfordul majd a hajó.„