Bútormágus: Megugrotta a lehetetlent a móri férfi

Szóhoz se jut, aki egymás mellett látja a képeket a fellelt állapotban megörökített, majd a felújított bútorokról. El lehet képzelni, mit él át a megrendelő, aki elvisz a móri mesterhez egy lomnak tűnő darabot, majd egy antik kincset kap vissza…

Nagyapja faillatú műhelyében kezdődött

Ilyen igényes munkát csak az végez, aki szenvedéllyel teszi a dolgát. Aki szívét és lelkét teszi bele abba, amit csinál. Zelovits Gábor bútorrestaurátor gyakran sürgölődött nagyapja mellett az asztalosműhelyben, itt ragadta magával a gyalult deszkák illata és szépsége, ahogy ő fogalmaz, az a hangulat örökre beégett a lelkébe. Mégsem asztalos lett, mert továbblépett. Ajtók és asztalok sorozatgyártása helyett többre, izgalmasabbra vágyott. Amikor kezei közé került egy régi bútor, rögtön tudta, hogy ezzel akar foglalkozni. „Minden benne volt, ami izgatott: egyediség, varázslat, művésziesség. Ráadásul ódon komódok, szekrények, asztalkák közt nincs két egyforma darab…”

Tisztelet a fának!

Ezek a régi, viseltes és koros darabok akár százévesek is lehetnek, belátható, hogy kell hozzájuk egy csipet művészi hajlam, no meg fantázia és türelem. „Nem véletlen, hogy egyedül dolgozom: ha ezt valaki nem szeretettel végzi, ott nincs esély a folyamatos munkára” – mondja Gábor, aki szerint meg kell hallgatni, mit mondanak ezek régi darabok, miről árulkodnak és mivé akarnak válni.

Nem mindenkinek van ehhez “hallása”. Vétek neki esni szakértelem nélkül egy százéves komód felújításának… “Meg kell adni a bútoroknak a nekik kijáró tiszteletet” – magyarázza a mester, és hozzáteszi, hogy ő éppen a hitelesség miatt mindig a régi korok eszközeivel végzi a felújítást. Többek között meleg enyvvel dolgozik, a felületeket habkőporral tömíti, a fényezésére a lakktetű váladékából nyert anyagot, azaz sellakkot használ. Annak idején, a bútorkészítés aranykorában is így dolgoztak a mesterek…

Minden szomorú bútor új esélyt érdemel

Legutóbbi munkája során egy éjjeliszekrény kapott új életet. „Szegényke teljesen kifordult önmagából. Öt-hat réteg olajfesték fedte, szét volt száradva, lógtak a díszlécei. Mindene fájhatott. A megrendelő annyit kért: szép legyen!” – magyarázza Gábor mosolyogva. Végül a kisbútor nem szép lett, hanem gyönyörű! „Már sportot űzök abból, hogy figyelem az arcokat: amikor átvételkor úgy rácsodálkozik megmentett bútorára a megrendelő, hogy még a pupillája is kitágul. Bevallom, ez nagyon jó érzés. Ezért csinálom, ezért érdemes!”

S hogy meddig van ebben szufla? „Szerintem soha nem fogom azt mondani, hogy itt a vége, mindent tudok erről a szakmáról – olyan sok mindent kell még megérezni és alkalmazni!” – mondja. Gábor azt is elárulja hogy a hamarosan könyvet ír a megszépült bútorokról előtte-utána képekkel, néhány gondolattal fűszerezve. Hiszen azt a rengeteg történetet, amit a bútorok mesélek neki, nem akarja magában tartani…