Úgy érzed, eltávolodott tőled a gyereked? Itt vannak a pszichológus tanácsai

Borzasztóan rossz érzés, amikor a saját gyerekünk elfordul tőlünk vagy a másik szülőtől. De ahelyett, hogy összeomlanánk, inkább oldjuk meg a helyzetet!

segítség

felnőtté válás

gyermek

Bár lehet, hogy ez most lehetetlen küldetésnek tűnik, de higgyük el, van megoldás! Vegyünk egy mély levegőt, nyugodjunk meg és lássunk munkához!

Jóból is megárt a sok

Ha a gyerekünk elfordul tőlünk, az első gondolatunk, hogy biztos nem foglalkozunk vele eleget, nem figyelünk oda arra, hogy mit érez vagy mit gondol. Meglehet, hogy tényleg ez a baj, de az is előfordulhat, hogy éppen az ellenkezője igaz. Ha túl sok időt fordítunk rá, akkor előfordulhat, hogy ez olyan természetessé válik számára, hogy inkább a másik szülő figyelmét és társaságát kezdi el keresni. Erre csak egy megoldás létezik: törekedjünk arra, hogy a jövőben mindketten ugyanannyi időt töltsünk vele, legyenek olyan programok, amelyeken csak anyával, vagy csak apával tölt időt, és legyen olyan is, amikor együtt van az egész család. Ha még kicsi, akkor vegyük figyelembe azt a tényt is, hogy ők még nincsenek tisztában azzal, hogy a szeretet nem egy adott mennyiségben áll rendelkezésre, és hogy nem fogy el, ha az egyik szülőnek sokat ad belőle. Adjunk neki időt arra, hogy megértse: két embert – jelen esetben szülőt – is lehet egyformán szeretni

– mondja dr. Fehér Gabriella pszichológus, aki további tanácsokkal lát el minket.

Ne duzzogjunk!

Ha a gyerekünk – bármekkora is – valamit nem velünk szeretne csinálni vagy megbeszélni, hanem a másik szülővel, akkor uralkodjunk az érzéseinken, ne sértődjünk meg, ne duzzogjunk, és ne vágjuk a fejéhez, hogy persze, mert őt jobban szereted! Fogadjuk el, és tartsuk tiszteletben a kívánságát, hiszen éppen ezzel neveljük őszinteségre. Törekedjünk arra, hogy ne érezze bűnösnek magát az érzései miatt.

Mindennek van határa!

Természetes, hogy szeretnénk a gyerekünk kedvében járni, de azért fontos a határok megszabása és megtartása. Például, ha azt szeretné, hogy apa vigye el edzésre, de ő nem ér rá, akkor ne próbáljunk meg minden követ megmozgatni, hogy a gyerek kívánsága szerint történjen minden. Legyünk határozottak, és mondjuk meg, hogy most anya viszi edzésre, ha tetszik, ha nem. Fontos, hogy mindkét szülő mondjon nemet időnként, ne csak az egyik és soha ne mondjanak ellent egymásnak!

Fényezzük a másikat

Ha a gyerek a másik szülőtől távolodik el, akkor fontos, hogy kihangsúlyozzuk a párunk jó tulajdonságait, amikor gyerekkel vagyunk. Dicsérjük a másik humorát, kézügyességét, vagy akár a sportteljesítményét. Rámutathatunk, ha az adott szituban a másik szülő ügyesebb lenne, mint mi. Beszélgessünk vele arról, hogy mit szeret anyában és mit apában. Ez nekünk is nagy segítség lehet a jövőben ahhoz, hogy tisztábban lássunk dolgokat. Ügyeljünk arra, hogy soha ne minősítsük a másik szülőt, ne akarjunk jobbak lenni nála, és ezzel piros pontot szerezni a gyereknél!

Ösztönözzük önállóságra

Támogassuk abban, hogy a korának megfelelő függetlenségre törekedhessen. Ne akarjunk mindig mindent megoldani helyette, főleg, ha kamaszról van szó. Ebben a korban keresik saját identitásukat, próbálják átküzdeni magukat a gyereklétből a felnőttlétbe, és ez bizony nem könnyű feladat számukra. Megeshet, hogy olyan döntéseket hoznak, ami számunkra megdöbbentő, vagy nem értünk vele egyet, nem úgy csinálnánk. De így van ez jól! Amíg nem veszélyes, amit csinál, addig hagyjuk, ha próbálgassa a saját módszereivel megoldani a helyzetet. Ha ugyanis mindig mi teszünk meg helyette mindent, akkor ösztönösen el fog tőlünk távolodni, mert gátoljuk a felnőtté válásban. Az agyban a prefrontális kéreg felelős a megfontolt cselekvés, az agresszió-szabályozás, a figyelem-összpontosítás és a problémamegoldó gondolkodás összehangolásáért. Ez a terület 6 éves kortól kezdi el átvenni a viselkedés szabályozásának szerepét, és csak körülbelül a 25. életévre formálódik ki teljesen. Tehát a kamaszkorban sajátítják el leginkább ezeket a készségeket, így nagyon fontos, hogy ebben az időszakban mindig és feltétlenül rendelkezésre álljunk, ha a gyermek segítséget kér egy fontos vagy veszélyes döntés meghozatalában, de mindenképpen adjuk meg nekik az önállóság szabadságát, ha az lehetséges. Biztos, hogy nagyon erős késztetést érzünk arra, hogy tanácsokat osztogassunk, elmondjuk, hogy szerintünk mit hogyan kellene csinálni, hiszen meg akarjuk óvni a kudarctól. Ő viszont éppen azt tanulja, hogyan oldjon meg önállóan feladatokat, kezeljen egymaga szituációkat és azt is, hogyan birkózzon meg a stresszel. Ha mindig megoldjuk minden gondját, felnőtt korára nem sajátítja el azokat a képességeket, amelyekkel önállóan boldogulhat. És ezért egy nap, nagyon fog haragudni ránk!

Legyünk ott, ha kellünk!

Vannak időszakok, amikor látni sem akarja vagy az édesanyját vagy az édesapját, vagy akár egyiket sem. Máskor pedig le sem tudjuk vakarni magunkról. Ezt bizony a hangulatingadozások okozzák, amelyekért főként a fránya hormonok felelősek. Úgy kell rendelkezésre állni, hogy tiszteletben tartjuk és elfogadjuk: már annyira önálló, hogy elboldoguljon bizonyos kérdésekben és dolgokban, de annyira még nem, hogy ezt teljesen függetlenül a szülőktől tegye. A kamasz években már érezhető a leválási szándék, ebben társnak kell lennünk és maximálisan támogatnunk őt, ahogy azt tettük akkor is, amikor járni tanult. Amikor jelzi, hogy szüksége van ránk, hogy kapcsolódni akar, legyünk ott minden figyelmünkkel, ha pedig újra távolodik ne vegyük magunkra, fogadjuk el, hogy ez a felnőtté válás része.

Ítélkezés nélkül hallgassuk meg

Amikor gyermekünk hozzánk fordul, beszélgetni szeretne, a mi feladatunk nem más, mint meghallgatni őt. Ez mindkét szülőre igaz. Ne játsszuk a jó zsaru – rossz zsaru szerepet, mindketten higgadtan, megértően, nyitottan, beszólások, megjegyzések nélkül hallgassuk meg őt. Lehet, hogy nincs is szüksége a tanácsunkra, csak ki akarja beszélni magából az érzéseit.

Csak pozitívan!

Meglehet, hogy azért távolodik el a gyerek tőlünk, mert mindig mindent sötéten látunk, állandóan panaszkodunk, és ez nyomasztóan hat rá. Törekedjünk arra – mindkét szülő –, hogy meglássuk a szép és jó dolgokat, és ne bosszankodjunk olyan eseményeken, amelyeken úgy sem tudunk változtatni. Ha mi állandóan pesszimisták vagyunk, a gyerek úgy fog kerülni minket, mint macska a forró kályhát, vagy ő maga is depressziós, rossz kedvű lesz.

Ne prédikáljunk!

Vegyük tudomásul, hogy számukra a következmények általi tanulás működik igazán. Sokkal hatékonyabb, mint az „anya vagy apa megmondta”. Amikor gyermek megszeg egy szabályt, tudja, hogy annak következménye lesz. Teljesen felesleges plusz fejmosást tartani, így is valószínűleg rettenetesen rosszul érzi magát tőle. Ha a probléma súlyos, és beszélni kell róla, tegyük ezt higgadtan, nyugodtan, és inkább arra próbáljuk rávezetni, mit tanult az esetből, mit csinálna másként, ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülne. De ne mi adjuk a szájába a választ! Tudassuk vele, hogy nincs olyan téma, amivel ne fordulhatna hozzánk. Bármilyen kérdése van, ígérjük meg, hogy válaszolni fogunk a legjobb tudásunk szerint, de nem fogjuk megmondani, mit csináljon, csak tanácsot tudunk adni, ha kifejezetten erre kér minket.