A legbátrabb lovasok terepen: Csoda történt Nógrád megyében

Korán kezdődött a nap, a gyerekekért különbusz érkezett a Vakok Állami Intézetéhez, innen indult a fantasztikus kirándulás.

Kalandra fel!

Az egy órás út szinte elröppent, hiszen csak úgy záporoztak a kérdések: a gyerekek mindent szerettek volna előre tudni, mi fog történni, amikor megérkeznek az istállóhoz. Szerencsére a kirándulást szervező All Nations Lions Club tagjai rutinosak, türelmesek és pontosan tudják, hogy kell úgy elmondani a hétköznapi részleteket nem látók számára, hogy ők valamiképpen mégis el tudják képzelni a dolgokat.

Mindenki első akart lenni

Érkezéskor hatalmas volt az öröm és a csodálkozás. A rét zsongása, a madárfütty, a hirtelen előtermett kutyák csaholása és a lovak nyerítése elképesztő erővel hatott a mindebből semmit sem látó gyerkőcökre.

Új illatok, ismeretlen, de kedves hangok vették őket körül és valahogy mindegyikük lelkében végtelen bizalom áradt szét. Megérezték, hogy jó helyen vannak, hogy itt aztán nem kell félni picit se.

Igaz, a Lions Club részéről csaknem ugyanannyi felnőtt segítő csatlakozott a túrához, mint ahányan a gyerekek voltak, így mindenki meg tudta fogni valakinek a kezét, ez nagy biztonságot ad, pláne ismeretlen terepen. Nem is kellett senkit biztatni, hogy lóra üljön, mindenki első akart lenni.

Fény, ló, boldogság

Zsanett, vagy ahogy mindenki hívja, Zsazsa félszegen mosolyog. Örül, hogy végre odafönt lehet, a nyeregben.

Kényelmesen elhelyezkedik, de azért erősen kapaszkodik, arcát az ég felé fordítja. „Olyan finom, meleg, ahogy süt a nap. Milyen színű ez a ló?” – kérdezi, s amikor megtudja, hogy barna, azt mondja nagyon szép, biztos nagyon szép. Elindulunk. Zsazsa beszél magáról, az otthonáról, ami nem az intézet, ahol egyébként szeret lenni. Az otthona és a családja Csanyteleken van, kéthetente viszik haza...

A 8 éves Rajmond a csapat vagánya. Ő valamennyit lát, viszont színtévesztő. Csak úgy ömlik belőle a szó, a humora világi. Hernádvécsén lakik eredetileg. Nagyon szerencsésnek mondja magát, mert nem először ül lovon. Leginkább az tetszik neki a lovaglásban, hogy így olyan magas és erős, mint régen a huszárok.

Márk az egyik legidősebb a csapatban, sötét szemüveget hord. Azt mondja, mindennél jobban várta a mai napot. Ő is az ég felé fordítja a fejét.

Talán zavarában, de ő is mosolyog. „Érzem, hogy elfogad a ló. Nem is tudom…Különös, de nagyon jó” – suttogja és kicsordulnak a könnyei. Azt mondja, az erős fénytől mindig ez van. Talán a fény, talán a ló. Talán a boldogság…