Vomberg Frigyes: Otthon is nálam van a fakanál

A %RIPOST%-nak adott interjújából azonban kiderül, hogy a látszat esetében is csal… A Séfek Séfének sztárszakácsa ugyanis interjúszituációban is pont olyan jó humorú, mint ahogyan az a TV2 képernyőjén is látszik minden hétköznap este.

Vomberg Frigyes ma már nem főz hivatásszerűen, vagyis nem egy étteremben irányít szakácshadsereget. Fő profilja az oktatás, a jövő nagy tehetségeinek felkutatása, képzése és támogatása. Tanácsadóként három éven keresztül segítette a magyar Bocuse d'Or csapatot, amellyel megnyerte a bajnoki címet.

%RIPOST%: Hogyan kezdődött?

Vomberg Frigyes: Nem volt kérdés, hogy szakács lesz belőlem. Amíg a barátaim arról álmodoztak, hogy mozdonyvezetők, vagy rendőrök lesznek, én már a konyhában sündörögtem apám, nagybátyám és keresztapám oldalán, hiszen ők mind séfek voltak. Tizennégy évesen kezdtem a vendéglátó sulit…

%RIPOST%: Kitől kapta az első profi kését?

V.F.: Az iskolában adtak nekem egy majdnem jó minőségű orosz kést az első napon. Jól emlékszem, egy fehér nyelű acél volt. Valójában messze elmarad az igazi profi eszköztől, de azért nem volt rossz! Amikor tizenhét évesen már szakácsként kiléptem az iskola kapuján, apám vett nekem egy csúcsminőségűt.

Szóval az első késemet tulajdonképpen tőle kaptam.

%RIPOST%: Ki volt az első, aki azt mondta, hogy van tehetsége a szakmához?

V.F.: Ezt a mai napig nem mondta nekem senki… Harminc voltam, amikor magam kezdtem azt hinni, hogy pokoli jó vagyok. Egyébként rosszul hittem. A körülöttem lévő nagy séfek, hamar rendet tettek a fejemben, megértették velem, hogy sosem lehetek elégedett és sosem lazíthatok, mert akkor a szakma elrohan mellettem. Még ma is folyamatosan tanulok.

%RIPOST%: Váltsunk egy éleset. Otthon kinél van a fakanál?

V.F.: Ha ütni kell, akkor a feleségemnél, ha főzni akkor nálam. Az a helyzet, hogy azt sem tudom, jól főz-e az asszony, mert az együtt töltött évtizedek alatt, még nem kellett bizonyítania.

A viccet félretéve, a rakott krumplija verhetetlen, az az egyetlen reszortja.

%RIPOST%: Gyerekek?

V.F.: Ketten vannak. A fiam tizenkilenc, a lányom huszonegy éves. Még mielőtt megkérdezné, nem vendéglátósok, pedig a nejemet is egy étteremben pillantottam meg. Én a konyhában dolgoztam, ő pedig felszolgáló volt ugyanott. Ezt a sok együtt töltött évet egyébként főként az ő türelme és toleranciakészsége hozta össze, mert a séf szakma nem éppen kapcsolat-barát dolog. Visszatérve a gyermekeinkhez, ők a saját útjukat járják, és ez így van jól.

%RIPOST%: Még ma is van hova fejlődnie?

V.F.: Hogyne! És nem csak nekem, de a hazai gasztronómiának is, ha azt akarjuk, hogy versenyképesek maradjunk. Rajta vagyunk a világ gasztro- térképén, hiszen négy Michelin-csillagos éttermünk is van, amivel Kelet Európában mi vagyunk az élen, de a cél még nagyon messze van.

Eljutottunk egy szintre, most fejlődni kell tovább.

%RIPOST%: A legendás séfek mind rettegettek is. Ön?

V.F.: Bevallom, valamelyik reggel halálra rémültem a saját tükörképemtől, mert rettenetesen kialvatlan pofa nézett rám vissza…  Egyébként, hogy mennyire vagyok lobbanékony, vagy kemény azt nehezen tudom megítélni. Egy konyhán kő kemény diktatúra van és megesik, hogy hangos szóváltásba keveredik az ember egy pörgősebb, feszültebb pillanatban, de ha vége a menetnek, ugyanúgy barátként folytatjuk a bulit.