Dárdai már nem mentor, maradt az X-faktor

Na, most el kell mondanom a véleményemet – mert úgy gondolom, sokan várjátok – az utóbbi két Eb-selejtező meccsel kapcsolatban.

A magyar-románt hatalmas várakozás előzte meg. Tudtuk, hogy mit akarunk! Győzni, 34 év után földbe döngölni a románokat! Ezt mondatta a szívünk, pedig belül mindenki tudta, hogy necces lesz. Nagyon necces…

De azt elértük, hogy olyan futball-láz lett úrrá Magyarországon, amilyenre igencsak régen volt példa. Ez bizony átragadt a játékosokra is, és már hónapokkal a meccs előtt készültek rá testben és lélekben.

Ha engem kérdeztek, sokkal inkább kíváncsi voltam arra, hogy milyenek lesznek fejben, és harapni fognak-e. Igen! Én erre voltam kíváncsi, hisz az elmúlt években ez volt az első számú probléma: a játékosok és a vezetők hozzáállása nem volt olyan, amilyet mi, szurkolók joggal elvárhattuk volna.

A románok ellen nem a hozzáállással volt baj. Hajtottak, küzdöttek, felesleges rizikót nem vállaltak, senki sem félt beleállni a párharcokba, és hál’ Istennek nem láttam olyat sem, hogy „visszahúzom a lábam, mert féltem”.

De még mielőtt bárki is elfogultsággal vádolna meg, azt el szeretném mondani, hogy ez a minimális elvárás a válogatott játékosoktól. Nem fogom védeni őket, mert nincsenek rászorulva. Igenis nyerni akartak, tettek is érte, de ez most ennyire volt elég.

Nézőként egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy fennáll a veszélye a román gólnak, de sajnos ugyanígy voltam a saját találatunkkal is. A csapatok, mint két klasszikus birkózó, 90 percen keresztül fogást kerestek egymáson, néha volt egy-egy ijesztés, de semmi több. Szakmailag nézve ez várható is volt, ennek a meccsnek túl nagy volt a tétje ahhoz, hogy bárki is „trükközni” próbáljon.

Sajnos, a második félidőben volt egy minimális „Egervári flash-em”: a jó az iksz, csak ne kapjunk ki! Amikor Király Gabi elkezdte húzni az időt, akkor, bevallom, én is kiabáltam csúnyákat… Na, de most mihez kezdjek a Storck-féle taktikával?

Ezt inkább meghagyom a szaksajtónak, de egy biztos: sokkal erősebb a hiányérzetem, mint a csalódottságom. Mert persze, csalódott vagyok – és Dzsudzsákéknak sem mondok mást, mert akkor hazudnék! –, mivel számomra a románok ellen csak a győzelem elfogadható, minden sportban. De a hiányérzet most erősebb.

Mert nem volt sz@r az, amit láttunk, csak kissé hiányos. Az az egy gól, a dráma, talán a „Dárdai-faktor” hiányzott a sikerhez. Persze, ez megint csak egy feltételezés, de ki tudja? Az viszont biztos, hogy Storck nem rontott a csapaton, de egyelőre nem is adott hozzá.

Az is hozzátartozik, hogy nagyon szezon eleji formában voltunk – ami egyébként a románokról is elmondható volt. Ki merem jelenteni, hogy ha ezt a meccset októberben, vagy esetleg utolsónak játsszuk le, akkor be is húztuk volna. Persze, ha a nagyanyámnak farka volna, ő volna a nagyapám.

Nézhetjük pozitívan is a dolgokat, hiszen nem kaptunk ki. Habár ez engem abból a szempontból azért nem üdít fel, mert a mérkőzés képe alapján egyáltalán nem volt benne a levegőben az, hogy itt a románok győzhetnek. Csak az a baj, hogy valószínűleg Bukarestben egy újságíró most épp ugyanezeknek a soroknak az inverz megfelelőjét írja.

Beszélgettem néhány játékossal a mérkőzés után. Rettenetesen csalódottak voltak, és mérgesek saját magukra. Teszem hozzá, ilyennek sem láttam még őket. Arra gondoltam, ha ez tovább spannolja őket, akkor megütik az északíreket, de azóta már ez is történelem…

Innentől kezdve b@szok én rá, csak jussunk ki az Eb-re!

Tudom, ejtenem kell néhány szót arról is, hogy milyen volt a hangulat. Nos, csodás teltház, de ahogy arra számítani lehetett, a hangulat olyan volt, akár az „angol színházakban”. Színes kartonok, Fittikém Szalai-mezben szaladgált, Lotfi Begi ütötte a DJ-pultot, szólt a „Ria, Ria, Hungária”, azt csókolom. Ez a modern foci, ezt ne is ragozzuk tovább!

A vendégszektorban Traianus leszármazottai ismét bebizonyították, hogy bizonyos „római” provinciák között nem túl nagy az egyetértés. Román ütötte a románt. Igen komikus jeleneteket rendezett ismét a sors, de ezt a román ultráktól már megszoktuk.

Összegezve, amolyan Vacsoracsata-jelleggel mind a csapatnak, mind a hangulatra 3, azaz három pontot adok az ötből.

Jó volt a küzdőszellem, haraptak a fiúk, de a focit sajnos gólra játsszák, amitől most elég messze voltunk. Láttunk már ennél sokkal jobban menni ezt a csapatot, mint a belfasti második félidőben.

Na igen, Belfast… Már most sokan Mohácsként aposztrofálják. Ami ott történt, reméljük, ott is marad. Sok kritikát megfogalmazhatnék, de mivel nem vagyok szakújságíró, nem fogok. Mocskosul dühítő, hogy emberelőnyben, a 93. percben kaptunk gólt, de valljuk be, ugyanolyan volt, mint amilyet rúgtunk. Ez a meccs is X-szagú volt.

Guzmó jól játszott, és nagyon szimpatikusan nyilatkozott a meccs után. Dzsudzsin látszik, hogy egyre jobban belejön a hadvezérszerepbe, és ennek hangot is ad, ha valami nem úgy történik a pályán, ahogyan kellene. Kalmár Zsolti hozzátett a játékhoz, Némó nagyon jól mozgott, és Fiola extázisban játszott a második félidőben.

De nem szaporítom tovább a szót, mert elég nehéz most erről beszélni. Az egyenes kijutás sajnos már nem csak rajtunk múlik. Viszont meg kell lennie, mert valljuk be, ha ebből a csoportból egy 24 csapatos Eb-re nem jutunk ki, az több mint ciki…