Egy szatyorral a kezében zavarták el otthonról a Kossuth-díjas színészt

Szarvas József talán mindenkinél rögösebb utat járt be, amíg vidéki segédszínészből eljutott odáig, hogy idén megkapta a Kossuth-díjat. A paraszti sorba született tehetséget ugyanis nem támogatta szigorú édesapja. A színész a kedden megjelenő Ripost7 hetilap legfrissebb számában mesélt a kezdeti évekről és a nélkülözésről.

Ripost7: Hogyan lett mégis művész? A 60-as, 70-es években vidéken, egy hagyományosan földműves családban bizonyosan nem támogatták a művészi kiteljesedést.

Szarvas József: Ej, de finoman fogalmazott! Fogalmam sincs, hogyan van az, hogy egy gyermek, aki én voltam, minden feladott vers mellé egy másikat is tanult, hogyan van az, hogy ezeket a verseket a tanárnő mindig ezzel a fiúcskával mondatta az osztály előtt, de így történt. Pedig a családfámban közel s távol nem akadt senki, aki rajongta volna a verseket. Sőt, amikor engem felvettek segédszínésznek Debrecenbe, az apám engem egy szatyornyi ruhával elűzött a háztól és két évig nem mehettem haza.

Ripost7: Az atyai szigorról már többször beszélt, de arról, hogy ki is tagadta, most hallunk először. Mégis mihez kezdett fiatalemberként a városban egyedül, néhány ruhával és a vággyal, hogy művész legyen?

SZ. J.: Albérletbe költöztem, és a színházban nem kaptam meg azt a bért, amit korábban szakmunkásként a vágóhídon. Kétezer forint volt a gázsim, amiből kétszáz forint volt a lakhatásom, kétszáz forint pedig kötelezően ment könyvekre, hiszen azt láttam, hogy a társulatban mindenki olvas és éreztem, hogy ez valami fontos dolog. Aztán az első héten felmerült egy nem várt költség, ugyanis az összes ruhámat tönkretettem azzal, hogy az anyámtól látott módon kimostam őket hipós lavórban. Az ugyanis nem maradt meg a fejemben, hogy csak a fehér ruhákkal járt el ily módon. Szóval gyűjtenem kellett ruhára is. Aztán megláttam, hogy a színészházban a többiek fogat is mosnak. Szóval venni kellett fogkefét és fogkrémet is. Aztán rájöttem, hogy minden nap fogat kell mosni, bizony ki kellett szorítanom ezeknek a „luxuscikkeknek” az árát minden hónapban.

Ripost7: Ebben az időszakban sokat nélkülözött?

SZ. J.: Igen, de ennek a nélkülözésnek mégis sokat köszönhetek. Minden hónap utolsó hetében vissza kellett vonuljak a színészház magányába, hiszen fillérre elfogyott a pénzem. Ilyenkor vettem egy kiló almát és csak olvastam. Kellett ahhoz az éhezés, hogy átrágjam magam az irodalom remekein és végül azzá váljak, aki ma vagyok.

A Kossuth-díjas színésszel készített teljes interjút elolvashatja a Ripost7 legfrissebb számában!