LELKIZŐ

„Érzem a szeretetet visszaáramlani felém” – Különleges interjút adott Müller Péter

A Metropol születésnapja előtt arra kérte Müller Pétert, mutassa meg Budapesten azokat a helyeket és beszéljen róluk, amelyek fontosak számára. A beszélgetés azonban kissé másképpen alakult.

Exkluzív interjút adott a Metropolnak Müller Péter, Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja, aki december elsején ünnepli 85. születésnapját.

EZEKET OLVASTAD MÁR?

"Érzem a szeretetet visszaáramlani felém" – különleges interjút adott Müller Péter

Fotó: Nagy Zoltán / Metropol

- Most töltötte be a 85-öt. Jól gondolom, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja a kora?

- Tényleg nem. A közeli zöldséges bolt előtt néha találkozom egy jópofa cigány emberrel. Egyébként ő kérte, nyugodtan mondjam így, cigány ember. Mondom neki, mindjárt 85 leszek, mire azt felelte: „Nem nézel ki többnek, mint hetven”. „Tudod, mit Rezső? Mondjunk hatvanat!” „Nem lesz jó„ – mondta – „Azt már nem tudjuk eladni”. Körülbelül így vagyok a korommal.

Fotó: Nagy Zoltán / Metropol

- Új könyvet írt, úgy fogalmazott: „holt anyámmal együtt írtuk”. Tudott édesanyja hangos naplójáról?

- Fogalmam sem volt róla. Juli lányom és Péter fiam találtak a padláson egy csomó magnókazettát, évtizedek óta ott hevertek. Belehallgattak és kiderült, hogy anyám titokban magnóra mondta élete legfontosabb emlékeit, mindent, ami ki akart szakadni belőle. Elmondta, hogyan ismerkedett meg apámmal, és azt is, mennyire szerencsétlen nászútjuk volt.

- Hogyan lehetséges, hogy nem tudott ezekről a kazettákról?

- Évtizedek óta egy bőröndbe zárva hevert a padláson, de nyilván most lett időszerű, mert ez a könyv lényegében arról szól, hogyan lehet a legnehezebb időkben is vidáman és derűsen élni. Ezt tanultam Anyámtól. A Himnuszban két dolgot kérünk: jókedvet és bőséget. Csakhogy a bőségnek spirituális értelme van, ez a Teremtés bősége, aminek semmi köze a pénzhez.

- Azt kértem Öntől, javasoljon néhány budapesti helyszínt és meséljen az ahhoz kapcsolódó élményeiről, mire azt felelte, nem így él, és a várost sem kedveli annyira.

- Nézze, én nem kötődőm sehova. Szabad ember vagyok, akinek az emlékei nem helyszínekhez vagy tárgyakhoz kötődnek. Ráadásul azok a helyek, ahol egykor éltem, már nincsenek meg, a szülőházam sem. Többnyire fel sem ismerem a régi helyeket. Nekem még törzshelyem sem volt soha. Csupán egyetlen dolog biztos: ebben az inkarnációmban magyarnak születtem. Ez a döntő kérdés, mert itt mindent megtaláltam: a boldogságot, a derűt, a vad drámákat és keserves küzdelmeket, ami egy gazdag élethez kell. Ha valahol otthon érzem magam, akkor az itt van.

Fotó: Nagy Zoltán / Metropol

- Örülök, hogy leleplezte magát, mégis csak kötődik valahová.

- Igen, ehhez a különös, gyönyörűséges, véres tragédiákkal és válságokkal teli, szép országhoz, amit a nyelvünk hazának nevez. A haza azt jelenti, itt vagyok otthon. Például a Rákos-pataknál, mert ott tanultam meg úszni.

- Megmutattam az összes fotót, amit a különböző helyszíneken készítettünk és láttam az arcán az örömöt, amikor meglátta a barátait, akikkel együtt edz.

- Nem véletlenül mentünk oda, életem fő helyszíne az edzőterem. Úgy alakult, hogy az irodalmi és színházi életben nincsenek közeli barátaim, mert akik voltak, már elmentek. Kivétel talán csak Vámos Miklós és Medveczky Balázs. Azt a helyet akartam megmutatni, ahol a valódi barátaim vannak, ahol igazán jól érzem magam. Be kell vallanom, igazából nem vagyok író. Ezt nem ironikusan mondom. Az igazi cimboráim mindig is a sportolók voltak: a bunyósok, a birkózók, a fiúk a konditeremben. Velük tudok igazán beszélgetni. Csináltam egy olyan váltást, amit író nem szokott: átléptem egy határvonalat, és amit most művelek, az már nem helyezhető el az irodalmi műfajok között. Ez már egy derűs vándorszerzetes életműve, akit Isten megáldott jó kedvvel. Nem is tudom, mi ez a műfaj. Esszének nevezném, de nem az. Talán inkább lélekmegszólító, költői önvallomások. De ne is határozzuk meg!

- Valamit csak kellene mondani!

- Egy vidám pap lettem a szó legjobb értelmében. A kínai kultúrába rengeteg nevető bölcs van, akik röhögnek, mert nem hiteket és elveket, hanem életet tanítanak.

- Egy picit visszakanyarodnék az otthonhoz, itt, ahol most beszélgetünk. Mióta él itt?

- Soha ne kérdezzen tőlem olyasmit, ami idővel kapcsolatos! Nem tudom, hogy egy vagy húsz éve. Semmit nem tudok az időről.

- Van valamilyen munkarendje, ami meghatározza a napjait?

- Az életemből hiányzik a rend. Ha eszembe jut valami, akár éjjel is odaülök az íróasztalomhoz. De amikor egy hosszabb művön dolgozom, úgy működök, mint egy mániás őrült.

- Talán tudják az emberek, 8 éven keresztült bokszolt. Valahogyan nem illik egymáshoz az író és boksz. Mégis honnét jött a bunyó?

- De, nagyon is összeillünk! A világháború alatt lepecsételték a lakásunkat és egy csillagos házban éltünk. Időnként éjjel hazajártunk lopni önmagunkhoz. Ez halálos veszélyt jelentett. A háború végére a házunkból csak egy halom tégla maradt. Anyám fogta a kezemet, és azt mondta: „Most gondoljuk azt, hogy ez nem is volt a mienk”. Ettől kezdve egy szorongó kisgyerekből veszedelmes csibész lettem. Hideg volt, éheztünk, és elmentem haverokkal betörni. Pincéket feltörni, szenet, kaját lopni. Nagyon kemény verekedésekbe keveredtem, más emberré váltam. Úgy alakult, hogy az életem során mindig megtaláltam azokat a cimborákat, akiket gyerekkoromban megismertem, persze nem csak a fiúkat, hanem a vagányságot, a küzdelem szépségét, amibe aztán később belevittem Péter fiamat és az unokámat is. A bunyós életemről írtam is egy filmet, Ez volt a K.O. Rényi Tamás rendezte, Cserhalmi Gyuri játszotta a főszerepet.

- Van azonban egy helyszín, amiről beszélnünk kell és ez a Telepy utca.

- A Hamletben van egy fontos mondat: „Sorsom kiált!” 1956-ban én is úgy éreztem, a sorsom kiált. Szerelmes voltam, és mentem a szerelmemhez, Ágihoz és az oroszok lelőttek. Ott, a Telepy és a Tűzoltó utca sarkán átestem egy halálélményen. Attól kezdve más ember lettem. Ahogy ma mondják, lejáratott szóval: spirituális.

- Volna egy kérdésem még, hogy vidáman fejezzük be…

- De miért, mi a baj?! Ez egy vidám történet! Nekem a Telepy utca 20. ma sem borzalmas helyszín. Sok interjúban bemutattam már. Egyszer egy kinyitott ablakból hallottam: „Papa! Gyere! Itt van az a manusz, aki itt szokott meghalni.” Aki a pokolban nem vidám, sohasem lesz az. Erről szól Anyám titkos könyve.

- A születésnapján ezren és ezren kívánnak majd minden szépet és jót. De mit kíván önmagának?

- Csupán egyetlen dolgot: újjászületést. Érzem a szeretetet visszaáramlani felém, amit mostanáig én adtam. És ez csodálatos.

Ezek is érdekelhetnek
És ezeket olvastad már?