Ilyen ember volt valójában, lányai meséltek Budapesten Bud Spencerről

A helyszínen volt a nagy pofonosztó, Bud Spencer két lánya, Cristiana és Diamante Pedersoli is, akik interjút adtak a %RIPOST%-nak. A testvérek beszéltek arról, milyen volt a magánéletben a világhírű színész, és arról is, mi a legfontosabb, amit tőle tanultak.

Megtelt a Corvin-sétány szombaton, amikor felavatták a világ egyetlen, életnagyságú Bud Spencer-szobrát. Még Olaszországból is érkeztek rajongók és újságírók, tévéstábok is.

A világhírű színész három gyermeke közül most két lánya volt itt, akik, amikor meglátták az alkotást, egyből törölgetni kezdték a szemüket, és nem győzték ölelni a készítőjét, Tasnádi Szandrát.

Mit éreztek, amikor meglátták a szobrot?

Diamante: Mintha apa egy pillanatra újra itt lett volna velünk. Felemelő és fantasztikus érzés volt. Hallva a rajongók véget nem érő tapsát, ismét azzal szembesültem: szerte a világon mennyien szeretik édesapámat.

Cristiana: Először csak az járt az eszemben, hogy milyen jó érzés ez, aztán már folyt a könnyem. Csodálatos lett az alkotás, sosem tudjuk meghálálni Tasnádi Szandrának, aki élethűen ábrázolta, milyen volt édesapám filmhősként.

Milyen édesapa volt Bud Spencer? Mire tanította önöket?

C.: Nem volt egy átlagos apa, gondolkodásmódját mi is átvettük. Nagyon szerette a gyerekeket, tisztelte a nőket, és a vallás fontosságát is ő tanította nekünk. Az volt az életfilozófiája: örömmel éld az életed, csak úgy érdemes.

D.: Nagyon jó apa volt! Mindig úgy szervezte a forgatásokat, hogy mi is ott tudjunk lenni vele. Láttuk, milyen szeretettel beszél nem csak a színészekkel, a kollégáival. Mindig mindenkit megnevettetett, mi is szeretnénk rá hasonlítani.

Mi a kedvenc közös gyer­mekkori történetük?

C.: Azok a reggelek voltak a legjobbak, amikor bemásztunk hozzá az ágyba és repülőset játszottunk. Ráfeküdtünk a hatalmas kezeire és úgy körözött velünk.

D.: Én vagyok a legfiatalabb gyerek a családban, sokszor ő vitt kocsival iskolába. Egyik reggel, már úton a suli felé, mondja nekem: olyan fáradtnak látszol, biztos, hogy akarsz te iskolába menni? Csodálkozva néztem rá és azt mondtam: de papa, menni kell. Még egyszer feltette a kérdést, biztos vagyok-e benne. Iskolába így végül aznap nem mentem, egy szép napot töltöttünk együtt. Ebből is látszik, hogy nem egy átlag édesapa volt.

Bud Spencer minden filmjében osztja a pofonokat. Önök is kaptak tőle?

C.: Áhh, dehogy! Apa egy mindig mosolygós, végtelenül nyugodt ember volt, a családban soha senkire nem emelt kezet. Nem voltunk rossz gyerekek, és egyébként is könnyen le tudtuk venni a lábáról. Imádtuk őt. Biztos vagyok abban, hogy a szoboravatáson is nézett bennünket, és mosolygott ránk odafentről.